Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

November 25., kedd

Olyat bántani, akit szeretsz, ezerszer rosszabb, mintha magadnak okoznál fájdalmat. Ez egyszerűen ellene van a dolgok természetének. És ha mégis megteszed, akkor a dolgok kibillenek a természetes állapotukból, és felborul az egyensúly. És ha felborul az egyensúly, akkor végeláthatatlan csata fog kezdődni a lelkedben, és egyre erősödni fog benned az érzés, hogy elfelejtetted, ki vagy, elhagytad magad valahol útközben, amikor megbolygattad a dolgok rendjét. És semmi nem érződik jónak, amíg vissza nem állítod, minden porcikád azért kiált, hogy állítsd vissza. Csakhogy nem teheted. Mert nem önszántadból rúgtad fel az egyensúlyt. Nem volt más választásod, és most te szenvedsz emiatt, meg az, akit szeretsz. Ez pedig a legpokolibb érzés a világon.

Ezekre a dolgokra mind akkor jöttem rá, amikor az éjszaka közepén éberen feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam, de mégsem azt láttam magam előtt, hanem Tibi fájdalomtól eltorzult, könnycsíkozta arcát abban a pillanatban, amikor szakítottam vele. Ha örökké élnék, akkor sem tudnám elfelejteni ezt a képet. Ha végül más mellett találnám meg a boldogságot, akkor sem fájna kevésbé, hogy összetörtem aznap Tibi szívét. Azé a Tibiét, akit egy erős, derűlátó és törtető fiúnak ismertem meg, és akiből napok óta más sem sugárzik, csak a bánat és fájdalom. És ez az én hibám, én tettem ilyenné, még ha ez az utolsó dolog volt is, amit akartam.

Számtalanszor elgondolkodtam azóta, hogy visszacsinálom az egészet, megmondom neki, hogy borzasztóan sajnálom, és könyörgök neki, hogy legyen minden a régi. Az ujjam néha már a hívás gomb fölött volt, amikor az eszembe villantak Tibi szavai, mikor azt mesélte, hogy mindenki csak nevetett az álmán, hogy egyszer híres zenész lesz, de ő hitt magában, nem adta fel, és bejutott az iskolába, ahol segíthetnek neki valósággá alakítani a kívánságát. Már akkor is világos volt, hogy neki mennyire fontos ez, hogy ez a legfőbb célja az életben. És hogyan akarhatnék én lenni az akadálya, hogy elérje?

Úgyhogy minden ilyen alkalommal lehanyatlott a kezem a telefonnal együtt, és nem hívtam fel őt.

Az iskolában úgy ülünk egymás mellett, mint két idegen. Nincs köztünk semmilyen interakció, még akkor sem szólunk egymáshoz, ha történetesen páros munka lenne. Az első nap még vetett rám egy-két vágyakozó, szenvedő pillantást, de úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, így nem tehetett mást, feladta. Azóta semmi. Éljük tovább az egymás nélküli életünket, bár sejtem, hogy ez számára is csak annyira nevezhető életnek, mint számomra.

Az nem élet, hogy reggel felkelek, elvonszolom magam az iskolába, ahol végigülök néhány órát, amiből rendszerint semmi nem marad meg, aztán általában egy különórát is Mezeinével, ami közben többször jut eszembe, hogy kútba ugorjak, mint tizenöt életévem alatt összesen, majd hazamegyek, de csak azért, hogy ott újra zongorához ülhessek, és az apám kibírhatatlan jelenlétében órákon át játsszak, végül a gyűlölettől szinte már fulladozva lefeküdjek a nap végén, pontosan tudva, hogy egész éjjel csak hánykolódni fogok.

Az egyetlen menedékem a rajzolás. Még nekem is meglepetést okozott, hogy ebben nem vesztettem el az érdeklődésem, pedig hát nem vesztettem el, az a napom fénypontja, hogy lefekvés előtt egy órát titokban dolgozhatok meglehetősen csúnya, az érzéseimet tükröző rajzokon. Ez az egy módja maradt annak, hogy valahogyan kiereszthessem a gőzt, és kiadhassam a sok keserűséget, ami nap közben felhalmozódott bennem. Persze már megint ostoba vagyok, mert ha ez kitudódik, akkor a helyzetem még rosszabbra fordulhat, mint amilyen most, de nem tudom rávenni magam, hogy ezt az egyetlen parányi reményforrást is elvegyem magamtól.

A mai nap az iskolában ugyanolyan volt, mint az ezt megelőzőek. Megpróbáltam odafigyelni a tanárokra, de mindig azon kaptam magam, hogy elvesztettem a fonalat és csak azon jár az agyam, hogy Tibi ott ül mellettem összetörten, és bármennyire szeretném, nem foghatom meg a kezét a pad alatt.