Élettánc [Befejezett]

ZITA

December 11., csütörtök

A Somával való csókunkat követő éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Annyira ideges voltam, hogy a testem és az agyam képtelen volt pihenő üzemmódba állni, amikor pedig mégis az alvás szélére kerültem volna, Somával kapcsolatos álmok támadtak meg, így szinte azonnal felpattant a szemem.

A következő reggelen mégsem voltam álmos, sokkal inkább zaklatott, mivel egyszerűen nem tudtam befogadni azt, ami köztünk történt. Érthetetlen módon majd kiugrott a szívem, amikor érzékeltem a táncterembe belépő Soma jelenlétét, és nem volt bátorságom ahhoz, hogy ránézzek. Nagyon szétszórt teljesítményt nyújtottam azon a duplaórán, és azt sem tudtam, hol áll a fejem, egészen addig, amíg a következő szünetben Bogi el nem kapott a folyosón. Már rájöttem, hogy Bogi nagyon érti a dolgát, ha vallatásról van szó, konkrétan két perc alatt kiszedi az emberből, ami nyomasztja. Bár nálam annyira nem kellett erőlködnie, talán ha akarom, akkor sem tudtam volna tovább magamban tartani a gondomat.

Jólesett, hogy kiadhattam, de mégis, ami a legjobb volt, az az, hogy végre lenyugodtam egy kicsit. Bogi ráébresztett, hogy valószínűleg csak időre van szükségem, és rá fogok jönni, hogy mit akarok.

Ezért onnantól kezdve folyamatosan próbáltam befelé figyelni. Tanulmányoztam magam, próbáltam megfejteni a saját érzéseim, nem hazudtam magamnak, és nem türelmetlenkedtem, csak végeztem a mindennapi dolgaimat. Mindezt persze úgy, hogy tartottam egy kis távolságot Somától, de azt hiszem, hogy ez szükséges volt ahhoz, hogy tisztábban lássak, és végül eredményre jussak.

Múlt héten szinte egyáltalán nem beszéltünk, úgy ültünk egymás mellett, mint két idegen, viszont a hét vége felé legalább arra képes lettem, hogy már rá tudjak nézni anélkül, hogy el akarnék süllyedni. Hétfőn már köszöntünk egymásnak, kedden mosolyogtunk is hozzá, szerdán pedig megkérdezte, hogy vagyok, és én normálisan tudtam válaszolni.

És hogy ez idő alatt mi minden játszódott le bennem? Lehetetlen lenne az összes dolgot feleleveníteni. Volt, hogy jutottam valamire, aztán a következő nap, vagy akár a következő órában annak a szöges ellentétére, aztán indítottam elölről az agyalást. Még a mai napot is úgy kezdtem, hogy nem igazán tudtam, mi legyen a következő lépés, egy dolog azonban egyre világosabbá vált: Hogy hiányzik Soma, és nélküle nem érzem egésznek magam. Nélküle mintha csak tengődnék, és csak az árnyéka lennék az igazi énemnek. És arra is rájöttem, hogy ez nem csupán azért van, mert hozzászoktam a jelenlétéhez. Egyre többször kaptam magam azon, hogy vágyakozva nézem, miközben táncol vagy házit ír, vagy éppen azon, hogy legszívesebben odanyúlnék, hogy megfogjam a kezét, magamhoz szorítsam, vagy beletúrjak a tincseibe szimplán mert szeretem a haját. Hiányzott. Hiányzott minden, ami őt jelenti.

A rám telepedő szomorúságot igyekeztem tánccal távol tartani, és tanulással megfeledkezni róla. Már elkezdtem feljavítani a jegyeimet, de ennyi idő alatt nyilván nem tűntethettem el minden kárt, amit a lelki gödröm okozott a tanulmányaimban, így tovább kell hajtanom, egészen a félévzárásig, ami csak január végén lesz majd. Éppen akkor, amikor a félévi vizsga a művészeti tárgyakból.

Ez utóbbira már mindenki teljes gőzerővel készül, minden évfolyam, minden táncos, képzős és énekes. Mostanában a legtöbb táncóránk már azzal megy el, hogy betanuljuk és begyakoroljuk a csoportos koreográfiánkat, és Nemes időnkénti ellenőrzésével az egyéni produkciónkat is elkezdtük kidolgozni. Nekem szerencsére nem kellett sokat gondolkodnom, már ami a koreográfia jellegét illeti, egyértelmű volt, hogy hip-hop stílusban fogok táncolni. Megtervezni ettől még meg kellett, mind a három percet, ami a kötelező időtartam, de a sok koreográfiatervezős házinak hála, amit az elmúlt hónapokban kaptunk, egyelőre ezzel sincs különösebb gondom. Jól haladok a feladattal, és ami a legfontosabb, hogy élvezem a táncot.