Élettánc [Befejezett]

BOGI

November 26., szerda

Ma reggel arra ébredtem, hogy rejtélyes módon mozog alattam az ágy, és amikor kinyitottam a szemem, egy vigyorgó arcot pillantottam meg pár centire az enyémtől.

– Boldog születésnapooot! – harsogta a húgom, aztán újra ugrálni kezdett az ágyamon, ami megmagyarázta az ébredésem okát. Mosolyogva, és még meglehetősen kómáson felkönyököltem, de mielőtt megköszönhettem volna, Blanka belém fojtotta a szót. – Gyerünk, kelj fel, kelj fel, kelj fel! Szülinapod van és ajándékot is kapni fogsz!

– Oké, megyek már – nevettem el magam az izgatottságát látva. De Blanka nem volt hajlandó tovább várni, megragadta a kezem és ülő helyzetbe húzott, majd átszaladt a szobájába, és egy lappal a kezében tért vissza.

– Rajzoltam neked valamit – mondta szégyenlősen a lapra pillantva. – Persze nem olyan szép, mint amiket te csinálsz, de én próbálkoztam, úgyhogy... tessék – nyomta a kezembe az alkotást, én pedig kíváncsian vettem szemügyre. Két szőke lányt ábrázolt, akik háttal állnak egy mezőn, az egyikük alacsony, a másik magas, és fogják egymás kezét. Teljesen meghatott ez a gesztus.

– Hiszen ez gyönyörű lett, Blanka! – mondtam elkápráztatva, mire boldogan elmosolyodott. Magamhoz húztam és szorosan megöleltem. – Nagyon szépen köszönöm.

Blanka továbbra is annyira pörgött, mintha neki lett volna szülinapja, és közölte, hogy anyuék ajándékától el fogom dobni az agyam, úgyhogy rögtön le is cibált a földszintre. Elég fáradt voltam, mert betartva a Lellének tett ígéretemet fennmaradtam éjfélig, hogy ő lehessen az első, aki megköszönt, de a kedvem így is jó volt, és csak még jobb lett, amikor a konyhába leérve megpillantottam a szüleimet egy helyiségben, és mégsem egy vita közepén. Persze már nem reménykedem, a válóper ugyanúgy be lett adva, de mégis felderített a tény, hogy értem még félre tudják tenni az ellentétjeiket, ha muszáj.

Mosolyogva megköszöntöttek, aztán anyu odaadta az ajándékszatyrot, amiből csoki, egy új farmer és legnagyobb megdöbbenésemre egy digitális rajztábla került elő. Igaza volt a húgomnak, tényleg majdnem eldobtam az agyam, ugyanis már régóta szeretnék egy ilyet, de az igazán komoly példányokat nem olcsó mulatság megvenni. Ujjongva ölelgettem felváltva aput és anyut, de nem csak a rajztábla miatt voltam boldog, hanem azért is, mert hosszú idő után újra volt egy felhőtlen, közös családi pillanatunk.

Elkészülődtem, aztán széles mosollyal léptem ki a házból a novemberi csípős hidegbe, és még az sem tudta a kedvemet szegni, hogy kis híján odafagytam a járdára, amíg Árpira vártam. A mostanában megszokott búskomorsággal érkezett, így visszavettem a vigyoromból, hogy ne legyek pofátlan, és fel is készültem a néma csendre a suliig, de sikerült kellemesen meglepnie.

– Szia – üdvözölt odaérve hozzám, és elkezdett kotorászni a táskájában. – Láttam Facebookon, hogy születésnapod van, úgyhogy gyorsan beugrottam a boltba és... Igen. Tessék – nyújtott át esetlenül egy tábla csokit. Nagyon váratlanul ért a dolog, de végtelenül jólesett, hogy intézkedett értem.

– Jaj, ez nagyon kedves, köszönöm szépen! Most pedig megölellek, nem érdekelsz – közöltem vele ellentmondást nem tűrően, és valóban nem törődve a grimaszával magamhoz húztam egy rövid ölelésre. Sokat jelent nekem ez a fiú, szeptember eleje óta ő az egyik legjobb barátom, és akármilyen távolságtartó is néha a stílusa, tudom, hogy ez fordítva is igaz. – Még mindig nem akarod elmondani, hogy mi bánt? – sóhajtottam, miután hátraléptem tőle. – Csak mert nem jó így látni téged.

Azonnal elmélyült a szemeiben ülő szomorúság, és előbb lehajtotta, majd óvatosan megrázta a fejét.

– Oké – hagytam rá. – De azt remélem tudod, hogy hozzám bármikor fordulhatsz.