Élettánc [Befejezett]

BOGI

November 10., hétfő

Őszinte leszek, eléggé fáj a suliba való visszatérés. Tudom, egész végig azért szurkoltam, hogy vége legyen az őszi szünetnek, de most, hogy ez megtörtént, valahogy mégsem váltak könnyebbé a dolgok. Attól, hogy nem mindig vagyok fültanúja, a szüleim még ugyanúgy veszekszenek, anyu ugyanúgy válni akar, és a sulival együtt visszajött jó pár stresszforrás, például a tanulás ugyebár, a felelések, a koránkelés, és egy örök dilemma, amit úgy hívnak, hogy Fekete Dániel.

Lehetséges, hogy csak engem lepett meg, ami történt, lehet, hogy bárki más számított volna rá, de én nem számítottam. Naiv vagyok, ezúttal bebizonyosodott, hogy mennyire, és az is, hogy nem mindig jó, ha az ember optimista és a legjobbat reméli mindig, mert akkor túl sokszor fog csalódni.

Miután Danival összefutottunk az utcán, a szünet maradék két napját végigábrándoztam, aztán úgy mentem vissza az iskolába, hogy már kész love story alakult ki a fejemben, és olyan dolgokat is bemeséltem magamnak, amik igazából nem is léteztek. Dani dzsekije ott lapult az iskolatáskámban, és ugyan egy kicsit fájt a szívem, hogy vissza kell adnom, izgatott is voltam az alkalom miatt.

Ekkor ért az első csalódás, ugyanis Dani nem jött suliba. Lelombozódtam, és azon kaptam magam, hogy ez kicsit rosszul esik, legalábbis az, hogy nem tudok róla, miért nem jött. Aztán valamennyire leszálltam a földre, és beláttam, hogy nem várhatom el tőle, hogy megossza velem a magánélete minden részletét csak azért, mert volt egy őszinte beszélgetésünk a szünetben, még ha az áttörően őszinte volt is. Egy kicsit tehát torzult a fejemben a tökéletes szerelmi történetünk, és beletörődtem, hogy a nagy egymásra találásunkig még valószínűleg egy kicsit várni kell, de továbbra is tűkön ülve vártam a találkozást.

Csakhogy Dani egész héten nem jött. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy ez miattam van, amiatt, mert azon a hideg estén odaadta nekem a kabátját, és megfázott, miután perceken keresztül egy szál pólóban volt. Kezdett egyre jobban bűntudatom lenni, pedig nem lehettem biztos benne, hogy ennek egyáltalán köze van hozzám, az is simán elképzelhető volt, hogy csak lóg a suliból. Bár az is aggasztott volna, ha úgy lett volna. Így belegondolva egész múlt héten rajta agyaltam és miatta aggódtam, ami kicsit szánalmas, tekintve, hogy én neki minden bizonnyal még csak eszébe sem jutottam.

Péntek délután végül nem bírtam tovább, ráírtam Danira, hogy mi van vele, és hogy következő héten jönni fog-e, aztán amikor realizáltam, hogy ez így túl árulkodó, hozzátettem, hogy „csak azért, mert visszaadnám a dzsekit". Persze amint elküldtem, megbántam, mert ezúttal meg túl bunkó lett, de Lelle, aki ott aludt nálam a hétvégén, leállított, mielőtt zavaromban elküldtem volna neki egy egész kisregényt.

Utólag aztán kiderült, hogy felesleges volt stresszelnem, ugyanis Dani egyáltalán nem is nézte meg, amit írtam. Pedig elérhető volt, szinte állandóan, de ennek ellenére hétfő reggel még mindig olvasatlanul állt az üzenetem. Ekkor már eléggé fájt a szívem, és kezdtem sejteni, hogy újabb pofára esésben lesz részem.

Reggel suliba menet Árpival mindketten izgatottak voltunk, csak az enyém rosszfajta izgulás volt, tehát inkább idegesség, az övé pedig jófajta, amiatt, hogy nemsokára találkozni fog Tibivel. Persze ezt egy szóval se említette, de így is világos volt, az utóbbi időben egyszerűen megváltozott az egész kisugárzása, sokkal kiegyensúlyozottabb, nem feszeng, nem olyan extrém szűkszavú és többet is mosolyog. Ahhoz pedig, hogy sikerült összejönnie Tibivel, csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy minden alkalommal kisebb fangörcsöt kapok, amikor a párosukra gondolok.

Első óra előtt Anna odajött a padunkhoz, így Lellével őt is kikérdeztük az őszi szünetéről, de miközben beszélgettünk, végig az ajtó felé pillantgattam, azonban hiába, a mögöttem lévő szék üres maradt az első óra kezdetét jelző csengő megszólaltakor is. A tanárnő utasítására sóhajtva kinyitottam a német füzetem, és próbáltam magamban tudatosítani, hogy egy újabb Dani nélkül töltött hét elébe nézek, amikor egyszer csak nyílt az osztályterem ajtaja, és... És kitörő örömet éreztem a belépőt meglátva.