Élettánc [Befejezett]

TIBI

Október 22., szerda

Az elmúlt néhány nap... Jó volt. Lehet, hogy túl nagy merészség ilyet kijelenteni, de úgy érzem, végre egyenesbe kerültek a dolgok. És most nem igazán az iskoláról, vagy a zenéről beszélek, sőt egyáltalán nem, hanem Árpiról, mert mindenekelőtt ő határozza meg azt, hogy hogyan alakulnak a napjaim.

Vegyes érzéseim voltak, amikor Árpi beavatott a múltjának legrázósabb perceibe. Először is mérhetetlenül sajnáltam őt; a mély fájdalomról árulkodó szavaiból és testbeszédéből világos volt, hogy egykor mit jelentett számára a rajzolás, és milyen nagy törést okozott benne, amikor az apja egyszerűen elvette ezt tőle. Másodszor tehát jobban utáltam az apját, mint addig bármikor, talán kicsit agresszív természetre vall tőlem, de azóta is viszket a tenyerem, hogy egy jó nagyot behúzzak abba az arrogáns arcába mindazért, amin a fiának keresztül kellett mennie miatta. Harmadszor, amikor megtudtam, hogy Árpi valójában önzetlenségből, és az én védelmem érdekében akar távol maradni tőlem... Akkor mondtam ki először magamnak, hogy szerelmes vagyok ebbe a fiúba.

Azt azonban nem terveztem, hogy e tényt vele is közlöm, egyszerűen csak kicsúszott a számon, ledöbbentve ezzel mindkettőnket. Egy darabig úgy gondoltam, hogy nagyon nagy meggondolatlanságot követtem el, ugyanis Árpi konkrétan elfutott előlem aznap, és inkább kisebb lépésekben kellett volna a tudomására hozni az érzéseimet. De azóta már örülök, hogy kimondtam, ugyanis a közben eltelt egy hét alatt nem történt semmi. Nem adott semmilyen jelet, olyan mintha egyszerűen elfelejtette volna, hogy szerelmet vallottam, nem mozdul a dolog semerre, ami most már kezd egy kicsit frusztrálni.

Persze nincs okom elégedetlenkedni, örülnöm kellene, hogy a furcsa lelépése után egyáltalán szóba áll velem, mi több, nem csak szóba áll, hanem kifejezetten közvetlen, és végre látszik rajta, hogy jól érzi magát velem. Hál'istennek, végül volt olyan önző, hogy a saját akaratának engedelmeskedjen, ne az apjáénak, és beletörődött, hogy én sem fogok lekopni róla.

Tehát egész jól elvoltunk ebben az egy hétben, vagyis igazából nagyon is jól. Azzal nyugtatom magam, hogy a vallomásom pedig csak azért nem került azóta szóba, mert Árpiról beszélünk, arról az Árpiról, aki esetében alig több mint egy hónapja már annak is örültem, ha egyetlen szót hozzám szólt. Ő a legvisszahúzódóbb ember, akit ismerek, de ettől lesz ő önmaga, és ez is csak egy azok közül a dolgok közül, amik miatt még jobban szeretem őt.

Ma elég laza napunk volt a suliban, ugyanis ez volt az őszi szünet előtti utolsó tanítási nap, és annak is elvette az első óráját az előre felvett iskolarádiós, október 23-i megemlékezés. Több zenetagozatos diák is énekelt, a mi osztályunkból Noémi és Anna is jelentkezett a feladatra, de mivel az előbbi erőszakosabb és akaratosabb volt, Mezeiné őt választotta ki. Noémi a szokásos gőggel az arcán hallgatta a saját hangját, és amikor a csoportunk röviden megtapsolta a teljesítményét, látszott rajta, hogy ő is elégedett magával.

Az ezt követő órán Mezeiné természetesen agyondicsérte, ezenkívül sajnálatát fejezte ki, hogy Árpinak és Zalánnak ezúttal nem jutott lehetőség, hogy énekelhessenek a műsorban. Ugyan, egy kicsit sem volt átlátszó, hogy kik is a kedvencei. Annával és Enikővel váltottunk egy gyors pillantást, és ahogy láttam, szerencsére ők is már csak nevetni tudtak volna ezen a nőn. Szeptember elseje óta egy alkalmat sem mulaszt el, hogy nyilvánvalóvá tegye, kiben lát potenciált, és kit tart reménytelennek, ami először talán még rosszulesett, de már őszintén nem érdekel. Onnantól kezdve nem, hogy Árpi őszintén a szemembe mondta, hogy tehetségesnek tart. Az ő szavához képest egy nagy nullát ér számomra Mezeiné szava.

A mai énekórák ellenben nem voltak rosszak, szünet előtti laza elfoglaltságként mai számokat karaokéztunk. Noémi és Zalán persze ebből is versenyt csinált, de hagytuk, hogy kedvükre versengjenek, és mi négyen többiek egész jól szórakoztunk. Bár nem tudom, hogy Árpi mennyire képes jól szórakozni bármilyen tevékenység során, aminek köze van a zenéhez. Mindenesetre sokat mosolygott, amiért a kedvéért elhülyültem az egészet, és nem törődve a tanárnő felháborodásával, folyton elváltoztattam a hangomat.