Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

December 3., szerda

Zihálva ébredtem fel a nyugtalan alvásból, és lendületből felültem az ágyamban. Rosszat álmodtam, már megint. Minden éjszaka ez történik, valamikor többször is. Kétféle visszatérő álmom van, mindkettő ugyanúgy kezdődik, de az egyik boldogan ér véget, túlságosan boldogan, a másik pedig borzasztóan. Azzal a pillanattal indulnak, amikor a múlt héten megcsókoltam Tibit a zeneteremben, csak az első verzióban sokkal jobban alakul minden, mint valójában történt; szerelmet vallunk egymásnak, ő megbocsát nekem, aztán csak csókoljuk egymást, amíg mosollyal az arcomon fel nem ébredek, és arcul nem csap a tény, hogy a valóság ettől távolabb nem is állhatna. A másik változatban is megcsókolom, de ott borzalomba fordulnak az események, beront az apám, aki nem is az apám igazából, hanem egy szörnyeteg, karmokkal meg mindennel, de engem nem akar bántani, csak Tibit, és nekem ezt tehetetlenül kell végignéznem.

Ma az utóbbi álom kísértett. Ilyenkor mindig azt gondolom, hogy ez a rosszabb, pedig valójában lehetetlen eldönteni. Az az édes boldogság ugyanolyan kínzó tud lenni, miután rájövök, hogy csak illúzió volt.

Szerintem azért mindig azt a napot álmodom újra, mert a lelkiismeretem így szeretne büntetni, és így jelzi nekem újra és újra, hogy mekkora hiba volt, amit akkor tettem. És ami a legrosszabb, hogy ezzel már akkor is tisztában voltam, amikor megcsókoltam Tibit. Pontosan tudtam, hogy nem szabadna, hogy csak hamis reményt ébresztek benne, aztán megint összetöröm a szívét, de nem tudtam ellenállni, nem tudtam tovább tartani magam. Önző és gyenge voltam, és szükségem volt erre az örömforrásra annyi nap szenvedés után. Kihasználtam Tibit, csak hogy nekem egy pillanatra jobb legyen, és ezért elképesztően utálom magam. A szakítás elkerülhetetlen volt, de másodszorra nem kellett volna fájdalmat okoznom neki. És ha egy kicsi tisztesség is lenne bennem, akkor nem tettem volna meg, úgyhogy talán meg is érdemlem ezeket a kibírhatatlan álmokat.

Nyirkos hajamba túrva rápillantottam a telefonom kijelzőjére, és láttam, hogy hajnali négy van. Kint még teljes sötétség uralkodott, és lett volna még két órám az ébresztőm megszólalásáig, de pontosan tudtam, hogy nem fogok tudni visszaaludni, ezek után az álmok után sosem sikerül. Így szokás szerint a plafon bámulásával és önmarcangoló gondolatokkal múlattam az időt, ezenkívül megpróbáltam lélekben felkészülni az előttem álló napra. Persze nem sikerült, hiába reméltem, hogy majd könnyebb lesz, ha hozzászokom az új, zenével teli napirendemhez, ezt a poklot képtelenség megszokni.

Nem is tudom, mi érdemlegeset mondhatnék a mai délelőttömről. Ugyanúgy telt, ahogy a többi. Kínlódtam, zenéltem, bambultam, nem szóltam Tibihez és ő sem hozzám, aztán szokás szerint végigcsináltam egy különórát Mezeinével.

Ellenben a délutánomban ennél több volt a megemlítendő dolog. Először is, a hazaérkezésem pillanatában az apám nem állt ott az előszobában, hogy aztán bezavarjon a házunk zenetermében. Másodszor, később sem jelent meg emiatt a szobámban, hiába vártam görcsösen, hogy mikor jön el a pillanat. Az is megfordult a fejemben, hogy bebújhatnék a szekrényembe vagy az ágyam alá, de erre végül nem volt szükség, mert hiába teltek az órák, az apám nem jött. Nem hittem volna, hogy valaha is megfeledkezik a kínzásomról, de minden jel arra mutatott, hogy most mégis ez történt, és ez egyre nagyobb megkönnyebbüléssel töltött el.

A délután folyamán csak egyszer bújtam ki a szobám rejtekéből, akkor, amikor már majdnem szomjan haltam, az ajtócsengőnk pedig pont azt az egy percet választotta arra, hogy megszólaljon, amikor a konyhában éppen egy pohár vizet töltöttem magamnak. Sebesen elindultam vissza a lépcső felé, nehogy az apám kijöjjön a dolgozószobájából és meglásson, azonban egyik szülőm sem mutatkozott, és nem is hallottam, hogy mozgolódnának. Vártam még egy keveset, aztán amikor a csengetés újból felhangzott, vállat vonva odasétáltam az ajtóhoz, felkészülve rá, hogy valószínűleg egy postást üdvözölhetek majd. Csakhogy a küszöbön egyáltalán nem egy postás állt. Hanem Tibi.