Élettánc [Befejezett]

ZITA

Sziasztok!
Szeretnék egy gyors figyelmeztetést kiírni, hogy a lenti fejezet néhol gyengébb, néhol erősebb utalásokat és megnyilvánulásokat tartalmaz az étkezési zavarokkal kapcsolatban, úgyhogy ha valakit ez a téma érzékenyen érint, akkor érdemes megfontolni, hogy elolvassa-e. Nem követitek olyan sokan ezt a könyvet, de azért fontosnak tartottam felhívni erre a figyelmet, hiszen az utolsó dolog, amit akarok, hogy felzaklassak bárkit.
És ha ilyen jellegű problémád van, akkor kÉrLeK kérj segítséget. Egyébként pedig szép vagy, gyönyörű vagy, szeretlek. ♡

•°•°•

Október 16., csütörtök

Ásítozva hallgattam, ahogy a töritanárunk reggel nyolckor teljesen belefeledkezve mesélt az athéni demokráciáról, és minden erőmet bevetve próbáltam ébren maradni. Addigra már túl voltam egy hajnali kelésen és egy kemény reggeli edzésen a táncteremben, így legszívesebben már akkor beestem volna az ágyamba. De nem tehettem, előttem állt egy nem olyan hosszú, de annál fárasztóbbnak ígérkező nap, ami során hat tanórán át kellett volna koncentrálnom, és három dolgozatot megírnom. Egyelőre azonban az is túlságosan nagy teljesítménynek tűnt, hogy ne aludjak el már rögtön az elején. Egyfolytában laposakat pislogtam, és amikor a tanár nem látta, kávét iszogattam az utolsó padban.

– Tudtad, hogy gyomorfekélyt okoz, ha éhgyomorra iszol kávét? – súgta oda nekem a mellettem ülő Soma, amikor egy újabb kortyot húztam a koffeines italból.

– Nem volt időm enni reggel.

– Megint edzettél? – kérdezte, és nem tudtam nem észrevenni a szeméből tükröződő rosszallást.

– Aha – hagytam rá, és tekintetemet a tanárra szegeztem, jelezve ezzel, hogy lezártnak tekintem a beszélgetést.

Soma nem ért egyet az új életmóddal, amit kialakítottam. Ezt általában nem is rejti véka alá, ami elég új nekem, hiszen eddig egész életemben mindenben csak támogatott. Most sem szokott kioktatni, és nem mondja meg, hogy mit tegyek és mit ne, de akkor is egyértelműen kifejezi a nemtetszését, például olyan akciókkal, mint amikor addig nem mozdult mellőlem, amíg a jelenlétében meg nem ettem egy szendvicset. Ezt azóta eljátszotta még egyszer, és egyszer sem mulasztja el, hogy rosszalló megjegyzést tegyen vagy rosszalló pillantást vessen rám, amikor szóba kerül, hogy mennyit edzem. Nem igazán értem, hogy mi baja, hiszen egy tánctagozaton vagyunk, az a dolgom, hogy minél többet edzek, és mindent megtegyek azért, hogy táncos lehessek. És sokkal könnyebben leszek táncos, ha a sok testmozgás mellett az étkezésben is figyelek az önkontrollra. Legalábbis ez a hivatalos verzióm a történetre. A nem hivatalos szerint beletiportak a lelkembe, és azóta nem bírom kiverni a fejemből, hogy a testem ronda és sürgős változásra van szüksége.

Egész hétvégén mást sem csináltam, csak balettoztam, így vasárnap délutánra olyannyira bedurrantak a lábaim, hogy képtelen voltam felkelni, órákon keresztül csak feküdtem az ágyamon a telefonomat nyomkodva, és próbáltam nem grimaszolni a fájdalomtól és a görcstől, hogy a szobatársaimnak ne tűnjön fel az állapotom. Erősen kételkedtem benne, hogy másnap képes leszek újra táncolni, de összeszorítottam a fogam, és végül képes voltam, nem hagyhattam ki egy órát sem, amikor a balettal foglalkozunk. A hétvégi intenzív gyakorlásnak hála könnyen vettem a hétfői, alapokról szóló órát, és kedden meg szerdán sem akadtak még gondjaim, de az is világos volt, hogy Liza meg Kitti még mindig fényévekkel jobb nálam, így délutánonként szakadatlanul gyakoroltam tovább. Soma próbált elcsábítani különböző programokra – még ha az csak a boltba menést jelentette is –, hogy ne legyek állandóan a táncteremben, de folyamatosan nemet mondtam neki. Most az a legfontosabb, hogy balettozzak, minden más csak utána jön. Nem történhet meg az, hogy Lizáék még egyszer megaláznak, muszáj olyan jónak lennem, mint ők, még ha ezért bele is kell döglenem a táncba.