Élettánc [Befejezett]

TIBI

November 27., csütörtök

Megszakítjuk a kapcsolatunkat, így nem is fogja tudni, hogy létezel...

Hatalmasat ütöttem a bokszzsákba.

Ennek így kell történnie...

Folyt rajtam az izzadtság, és üvöltött a fülemben a zene, de mégsem tudta elnyomni a fejemben ismétlődő mondatokat.

Nem akarok veled lenni, így nem...

A fogamat összeszorítva püföltem a zsákot, minden erőmet beleadtam.

Köztünk vége. Sajnálom...

Szinte már nem is éreztem a karomat a megerőltetéstől, így kimerülten belecsimpaszkodtam a bokszzsákba, és megpróbáltam levegőhöz jutni. A szívem szinte fájdalmas erővel dübörgött a mellkasomban, és az izmaim sajogtak a sok hajszolástól, de ez mind valahogy jó érzéssel töltött el. Jólesett, mert azt jelentette, hogy még nem adtam fel, még mindig küzdök.

Félek, hogy ez egyszer csak megváltozik. Félek, hogy mikor esik le végre, hogy nincs remény, és mikor hagyom el magam. Néha veszélyesen közelről megkísért az üresség, amibe annyira könnyű lenne egyszerűen belesüppedni és csak nézni, ahogy az élet folyik a szemünk előtt, beleavatkozás nélkül. Nem akarom, hogy ez történjen. Eddig sosem hagytam, hogy megtörténjen, bármilyen nehéz is volt, így most is ellen akarok állni. De még sosem jártam ilyen közel ahhoz, hogy megtörjek, mint most.

Azért kezdtem el edzőterembe járni, mert az edzés, és különösen a bokszolás segít, hogy motivált maradjak, hiszen a tehetetlen magunkba zuhanás nehezen összeegyeztethető a bokszzsák püfölésével. Magyarul nem tudod csinálni egyszerre a kettőt.

Természetesen a zene is segít. Olyan kapcsolatot alakítottam ki a zenével az elmúlt időszakban, hogy az elképesztő. Annyira hozzászoktam, és annyira a részemmé vált, hogy szinte már észre sem veszem, ha szól, de ha nem, akkor egyből feltűnik a hiánya. A zene jelenti számomra a világgal való kapcsot, mintha ez tartana itt, ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy néha elszakadjak innen, és a gondjaimat hátrahagyva egy teljesen más életbe kerülhessek. Sokszor van olyan érzésem, hogy eggyé váltam a zenével, hogy keresztülfolyik rajtam, amikor hallgatom, és az ereimben már nem is vér csörgedezik, hanem zene. Felerősíti a magányt, viszont elviselhetővé is teszi, és gyógyítja a lelket.

Az elmúlt napokban minden szabad percemet zene töltötte ki, ez vált a legfőbb és egyetlen társaságommá. Mással nem akartam kapcsolatba lépni, hiába hívogattak a bátyáim, és a koliban hiába kérdezte meg Soma és Zita néhányszor kedvesen, hogy tudnak-e valamiben segíteni. Nem volt kedvem beszélgetni senkivel, ha egyszer Árpival sem beszélgethetek már. Ha egyszer úgy ülünk egymás mellett, mint két idegen. Mi értelme? Senki nem teheti elviselhetőbbé az űrt, amit maga után hagyott.

Amikor Árpi szakított velem, akkor mintha egy részemet is kiszakította volna belőlem, pont azt a részemet, ami egész életemben rábírt, hogy álljak bele a csatáimba, vívjam meg őket, és kerüljek ki győztesen. Most ezért olyan nehéz. Csak a megtépázott akaraterőm, a zene és az edzés az, ami hajt.

A mai nap még a szokásosnál is rosszabb volt, mert nem volt énekóránk, az egyetlen óra, amiben lelek egy kis örömet, illetve így egész nap Árpi mellé voltam kényszerülve az osztályteremben a közös padunk miatt. Egykor imádtam, hogy padtársak vagyunk, de most már kevés fájdalmasabb dolgot tudok elképzelni ennél. Nem mondom, hogy alapból lehetséges lenne, de így szabályosan lehetetlen túllépnem rajta, mivel a közelsége, és a köztünk lévő fagyos viszony szünet nélkül emlékeztet arra, ami történt.