Élettánc [Befejezett]

ZITA

November 13., csütörtök

A csütörtök az a napja a hétnek, amit a legjobban utálok. Ugyanis magamat is csütörtökön utálom a legjobban. Egész nap semmi táncóra, semmi mozgás, semmi kalóriaégetés. Az óráim végére mindig egy haszontalan hájpacninak érzem magam, és elképesztően dühös vagyok magamra. Még ha a józan eszem tudja is, hogy ez hülyeség, hogy nem tragédia, ha néhány órán keresztül nem mozogtam, nem számít, ugyanúgy utálom magam, mert ez az egész nem ilyen egyszerű. Itt nem játszik szerepet a józan ész. Már nem. Túl messzire sodródtam.

Nem is emlékszem már, hogy ki vagyok. Csak az rémlik homályosan, hogy ki voltam, mielőtt minden rosszra fordult. Rémlik, hogy az a lány kemény volt, imádott táncolni és csak örömforrásként használta azt, a világot jelentette neki a legjobb barátja, akivel rengeteget viccelődött, sok hülyeséget csinált és akivel mindent megosztott. Azt azonban biztosan tudom, hogy már nem vagyok ez a lány. Most már egy olyan lány vagyok, aki a túlélésért küzd minden nap, és akinek a legjobb barátja a mérlege és a magány.

Nem tudom, hogy mi indította el a folyamatot, hogy vajon Lizáék kommentárjai, vagy maga a tánciskola, vagy egyszerűen az önutálatra való hajlamom, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mennyire maga alá temetett ez az egész mostanra. Minden napom pokol, bezárva egy gyűlölt testbe, amit folyamatosan utálok és kínzok, és mégsem tudom abbahagyni, nem látom a végét, és kezdem egyre jobban elveszteni a reményt. Illetve nem is. Már teljesen el is vesztettem. És nem tudom, hogy ez meddig tartható még így.

Megcsináltam ma a szokásos reggeli edzést, de már semmiféle tűz nem égett bennem. Nem azért táncoltam, mert szeretem csinálni, de még csak nem is azért, hogy másoknak bizonyítsak, mindössze azért csináltam, mert muszáj volt. Ezt a szabályt szabtam ki magamnak, és már egy párszor megtapasztaltam, hogy milyen önpusztító következményei vannak, ha megszegem.

Na nem mintha alapból nem menne az önpusztítás. A csütörtök, a nulla táncóra azt jelenti, hogy nincs evés egész nap. Durvának hangozhat, de nem az, egy idő után egészen megszokja a szervezet, és már nem is éhes.

Ez ma is így volt, valóban nem voltam éhes, de ez nem jelenti azt, hogy a testemnek nem is lett volna szüksége „üzemanyagra", mert mint kiderült, volt, mint kiderült, teljesen elfogyott belőle. Ugyanis az órák után a koli felé indulva elájultam.

Egész nap nagyon szédültem, de ez már megszokott dolog, így nem sokat törődtem vele, még akkor sem, amikor a suliból kilépve már egyenesen menni se nagyon tudtam. Aztán egyszer csak elfeketedett minden, és tompán éreztem, hogy a vizes betonra hullok.

Valószínűleg csak másodpercek, esetleg egy-két perc telhetett el addig, amíg újra képes voltam érzékelni a körülöttem lévő világot, de nekem sokkal hosszabbnak tűnt a sötétségben töltött idő. Amikor kinyitottam a szemem, fókuszálnom kellett egy darabig, mire felismertem a fölém hajoló két rajzos lányt; Lelle és Bogi voltak azok, mindketten halálra vált arccal figyeltek és szólongattak, de a hangjuk egyelőre még nem ért el hozzám a fülem csengésén keresztül. Jéghideg, ködös idő volt, engem mégis kivert a víz, és mintha a testem minden porcikája zsibbadt volna, kivéve a tenyeremet és a térdeimet, amik fájdalmasan sajogtak az esés következtében.

Valamelyik lány egy palackot emelt a számhoz, amiből engedelmesen ittam néhány korty vizet, aztán tovább ültem a hideg földön, és vártunk. Valószínűleg a víznek köszönhetően nemsokára jobban lettem, visszajött rendesen a hallásom és a látásom is, és nem maradt azon kívül semmi bajom, hogy gyengének éreztem magam. Lassan a mellettem guggoló két lányra néztem, akik még mindig nagyon ijedtnek tűntek, és azt is észrevettem, hogy több járókelő is megállt az utcán, hogy szemügyre vegye, mi történik velem.