Élettánc [Befejezett]

BOGI

November 19., szerda

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy egy igen megpróbáltató korszakát élem az életemnek. Az elmúlt egy hetem abból állt, hogy próbáltam felvenni a tempót, próbáltam erős lenni, próbáltam pozitív lenni, és próbáltam a víz fölött maradni, miközben mást se éreztem, csak hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok. A szüleim veszekedései szép lassan, de egyáltalán nem észrevehetetlenül durvultak, végül már olyan csúnyákat mondtak egymásnak, hogy még akkor is könnybe lábadt a szemem, amikor a suliban órákkal később eszembe jutottak. Blankát olyan gyakran próbáltam elvinni otthonról, amilyen gyakran csak lehetett, így néha elcibáltam random kora reggeli vagy sötétedés utáni sétákra, amikhez persze semmi kedve nem volt, de még ez is jobb volt annál, hogy anyuékat hallgassa a szobájában bőgve. Mivel a húgom előtt erősnek kellett maradnom, az én kifakadásaim általában Lellére, meg néha, amikor ott volt, akkor Annára maradtak, illetve egyszer szegény Istire, akivel rajzórán éppen beszélgettünk, amikor a semmiből egyszer csak elkezdtem sírni. Nem volt különösebb oka, csupán az állandó feszültség újonnan a legváratlanabb pillanatokban tör ki belőlem. Isti meg, akinek nincs túl sok tapasztalata sírógörccsel küzdő lányok megnyugtatása terén, nem tudott mást csinálni, mint hogy átirányított Lelléhez, aki viszont egy csomó gyakorlatot szerzett már a témában.

A történethez persze az is hozzátartozik, hogy nem csak a szüleim miatt voltam szomorú; még mindig csak lábadozom a szívtörésből, amit Dani okozott a múltkor. Sok forgolódással teli éjszakám ment rá, hogy a szavain gondolkoztam, annak ellenére, hogy Lelle már vagy százszor elmondta, hogy ez az, amit nem kéne csinálnom. Nem kéne azzal kínoznom magam, hogy újra meg újra lejátszom magamban a történteket, ezzel újra meg újra megforgatva a kést a szívemben. Előre kellene néznem, nem hátra, túljutni ezen a hülyeségen, és elfelejteni Danit, úgy, ahogy van. A gond csak az, hogy a felejtést nem az én törékeny szívemnek találták ki. Akármilyen taktikát alkalmazok, azt veszem észre, hogy nemhogy kiszeretnék belőle, hanem napról napra csak egyre jobban belé vagyok esve. Úgyhogy a legtöbb, amit tehetek, az az ignorálás. És azt is csinálom, amire újabb temérdek energiám megy rá, ugyanis egyáltalán nem könnyű dolog.

Az események rosszabbodása pedig a mai nappal sem lassult le.

Már a reggel sem alakult valami kellemesen, mivel talán még sosem volt Árpival olyan szótlan és lehangoló sétánk a suliba, mint ma, még a köszönésemre sem reagált, annyira magába volt zuhanva. Nagyon rossz volt így látni őt azok után, hogy az elmúlt időszakban mennyire ragyogott, de nem kérdeztem rá, mi baja, mert megtanultam már, hogy sokkal többet érek el, ha megvárom, amíg ő hozza fel, ami benne van, mintha elkezdenék a kérdéseimmel nyomulni.

– Szia – üdvözöltem Lellét, amikor beültem mellé a rajzteremben, aztán homlokráncolva néztem az előtte lévő füzetre. – Mi újság? Mit tanulsz?

Először szórakozottan pillantott rám, aztán amikor rájött, hogy nem viccelek, kicsit ijedtté vált az arca.

– Ne mondd, hogy elfelejtetted...

– Hát, pedig úgy látszik, elfelejtettem – mosolyogtam kínosan, majd miután még közelebb hajoltam a füzethez, a homlokomra csaptam. – Basszus, művtöri. Teljesen kiment a fejemből.

– Én is szólhattam volna, bocsi – húzta el a száját.

– Ugyan, ez nem a te felelősséged. Hány percem is van, hogy megtanuljam? – forgolódtam, keresve a faliórát. – Öt? Remek, akkor inkább nem is próbálkozom – nevettem el magam nem túl boldogan, de nem is igazán viselt meg, ahhoz is túl kimerült voltam lelkileg. Na igen, ez is az egyik áldása annak, ha az embert otthon folyton kiabálás és veszekedés veszi körül. Könnyen megfeledkezik a sulis számonkérésekről, és egy idő után már nem is nagyon hatják meg. Persze nem akarom elengedni a jegyeimet, és továbbra is nagyon igyekszem, de a jelenlegi helyzetre tekintettel már nem zavar annyira, ha becsúszik egy-egy rosszabb jegy.