Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

December 18., csütörtök

Életem jelenlegi időszaka elsősorban arra tanított meg, hogy meggondolatlanság olyan kijelentéseket tenni, mint az „Ennél rosszabb már úgysem lehet", vagy az „Innen már csak felfelé vezethet az út". Ugyanis mint kiderült, a dolgok mindig fordulhatnak rosszabbra, és az út is bármeddig folytatódhat tovább lefelé. Például azáltal, hogy látom, amint az apám megüti az anyámat, én pedig annyira félek a saját otthonomban, hogy a rendőrség hívását fontolgatom, vagy éppen azáltal, hogy szembesülök vele, mennyire beletiportam az egyetlen emberbe, aki mindig jól bánt velem, és úgy szeretett, ahogy vagyok.

Amikor néhány nappal ezelőtt a szobámban ülve meghallottam a kiabálást, először nem is törődtem vele, mert azt hittem, kintről jön, és hogy a szomszédok balhéznak. Aztán leesett, hogy ez a szüleim hangja, akkor pedig végképp megdöbbentem, amikor megütötte a fülem néhány mondatfoszlány. A szüleim, az a tökéletes kirakatházaspár egymással ordítozott, de ha ez még nem lett volna elég; rajtam. És ha még ez sem lett volna elég; a jövőmön. A jövőmön, ami a kezdetektől fogva el lett döntve ebben a családban, és amit anyámnak soha nem jutott eszébe megkérdőjelezni. Annyi éven át hagyta, hogy apám zenésznevelés címszó alatt azzal kínozzon, amivel akar, annyi éven át egy csepp ellenvetése sem volt, inkább megőrizte a tökéletes feleség címet. Egészen addig a napig. Aznap ugyanis, bár sok évnyi késéssel, bár Tibi nyomására, és bár nem következmény nélkül, de kiállt értem.

Egészen összefolyik az, ami ezután történt, és végig olyan érzésem volt, mintha nem is a valóság, csak egy álom lenne. Ahogy apám lerángatott a lépcsőn és teljesen kiakadva kérdőre vont. Ahogy aztán anyám arcába üvöltött. Ahogy anyám folyó könnyekkel, de visszakiabált neki, és ahogy a döbbeneten át valami hálafélét véltem érezni. Ahogy apám pofon vágta anyámat, ahogy ő a falnak esett, ahogy én jajgattam. Ahogy kimenekültünk a házból, ahogy anyám eltűnt, nekem pedig a szakadó hóesésben csak egy hely jutott eszembe, ahová mehetnék. Ott kaptam meg a nap második gyomrosát.

Az elsővel ellentétben ezt a másodikat viszont csak magamnak köszönhetem. Amikor szakítottam Tibivel, akkor tisztában voltam vele, hogy összetöröm a szívét, és egy ideig ez töltötte ki minden gondolatomat, de aztán ahogy egyre jobban belemerültem a saját életem nyomorúságába, szép lassan el is feledkeztem a tényről, és elkezdtem úgy viselkedni Tibivel, mintha ő bántott volna meg engem és nem fordítva. És ami talán a legfájóbb, hogy ő is végig úgy viselkedett, mintha elfelejtette volna, pedig természetesen nem tudta, csak félretette, hogy továbbra is támogathasson engem.

Hidegzuhany volt szembesülni ezzel. Egyrészt azzal, hogy mennyire önző voltam, másrészt azzal, hogy Tibi mennyire szeret engem, harmadrészt azzal, hogy ennek ellenére mennyire a vég szélére sodródtak köztünk a dolgok. Ez is hatalmas önzőség, de bennem tudat alatt végig az volt, hogy Tibi megvár engem, hisz tud várni, és majd ha elrendeztem a saját dolgaimat, akkor visszatérek hozzá, és akkor folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Ugyanis nem kérdés, hogy még mindig szeretem őt. Az viszont már kérdés, hogy Tibinek nem fogyott-e el minden türelme és reménye velem kapcsolatban. Lehetséges, hogy túl sokáig voltam önző, és lehetséges, hogy ezt már nem lehet helyrehozni. Lehetséges, hogy elvesztettem Tibit.

Míg a hétfői napot megelőzően csak lesöpörtem magamról ezt a problémát, és csak a családomon meg a jövőmön problémáztam, azóta szinte csak erre tudok gondolni, annak ellenére, hogy a családi problémáim is felerősödtek. A szüleim balhéja óta anyámmal egy barátnője lakásában élünk és gyáván kerüljük egymás társaságát meg az egymással való beszélgetést, és az apámról sem hallottam azóta egy szót sem. Szóval teljes káosz van, de egyszerűen nem tehetem meg, hogy emiatt újra annyira belemerüljek az önsajnálatba, hogy megfeledkezzem Tibiről. Nem, most vele kell foglalkoznom, mert az ő problémája a legégetőbb, és már régen orvosolnom kellett volna. A gond csak az, hogy még most sem nagyon tudom, hogyan orvosoljam, vagy lehet-e egyáltalán.