Élettánc [Befejezett]

BOGI

December 16., kedd

A szélsőségek napja. Elég sok minden történt néhány óra leforgása alatt; volt olyan momentum, amikor a fellegekben éreztem magam, illetve amiről az utóbbi időben folyamatosan álmodtam, hogy megtörténjen, és volt olyan történés is, ami durván lerántott a földre, és elérte, hogy a következő két hetemet az ágyamban bőgve akarjam tölteni. Kezdjük az elején.

Mondjuk ott, hogy az elmúlt napjaim igazán jól alakultak, és ha egy szóval kellene megmagyaráznom ennek okát, akkor biztosan azt mondanám: Dani. Azóta egy csomószor járt nálunk délutánonként, de ennek ellenére sem tudom megszokni a tényt, hogy Fekete Dániel, a srác, akibe első pillantásra beleestem, ott ül mellettem a szobámban szinte minden nap. Persze ront az összképen a tudat, hogy anyu minden kiejtett szavunkat hallgatja a földszintről, illetve hogy ennek az egész a tanulás az apropója, de az túlzás, hogy egész végig a tanulnivalóval foglalkozunk. Általában igen, de másról is szoktunk beszélgetni; magunkról, olyan dolgokról, amiket sosem gondoltam volna, hogy önként fog elárulni nekem, és amikor már igazán ki van égve az agyunk, akkor elég sokat szoktunk röhögni is. Ezt egyértelműen biztató dolognak élem meg, mivel azt mondják, hogy a viccelődés az egyik jele annak, hogy bejössz egy fiúnak. Persze nem akarom elbízni magam, és nagyon ügyelek, hogy ne ringassam magam hiú ábrándokba, de az belátható, hogy a Dani és köztem lévő dolgok már sokkal valósabbak, mint az ezt megelőző hónapokban. Szeptemberben és októberben inkább csak a fejemben léteztek ezek a bizonyos dolgok, most már legalább van valami valóságalapjuk. Ha bátor vagyok, azt is mondhatnám, hogy alakul valami.

Szerencsére a családi életemben is egy kicsit megnyugodtak a kedélyek. Az ok, vagyis hogy apu már nem lakik velünk, nem a legszívderítőbb, de az tagadhatatlan, hogy így sokkal kevesebb a veszekedés a házban. Szegény húgom viszont nem lett kevésbé szomorú, sőt. Hiányzik neki apu, és szinte minden nap megkérdezi, hogy nem költözhetne-e mégis vissza hozzánk. Anyu pszichológushoz járatja, én pedig próbálok vele minél több időt tölteni, és nagyon remélem, hogy hamar túljut ezen a nehéz időszakon.

Nekem Lelle az, aki nagyon hiányzik. Hiába mutat végre aktivitást a szerelmi életem, hiába tereli el Dani majdnem az összes figyelmem, mégis megállás nélkül érzem a legjobb barátnőm hiányát. Beszélünk néha, általában a tanulnivalókról, vagy a rajzolásról, vagy amikor órán párosmunka van, de ez egyáltalán nem olyan, mintha délutánokat dumálnánk át fiúkról, énekesekről és minden lényegtelen dologról, ott aludnánk egymásnál, vagy közösen elmennénk karácsonyi ajándékokat vásárolni. Magyarul: Már nem viselkedünk úgy, mint a legjobb barátnők, és ami nagyon fáj, és nem megy beletörődni, hogy nem is vagyunk már azok. És nem segít az sem, hogy Zita és Soma összejöttek. Senkiben sincs már kétség ezzel kapcsolatban, mivel nyilvánosan megcsókolták egymást, és kézenfogva járnak a folyosón.

Elég kétes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy Lellének nagyon fájhat ezt látni, így szörnyen érzem magam, amiért részben nekem köszönhetően alakult így. Ugyanakkor nem tudok rossz szemmel nézni rájuk, nem tudom szidni, átkozni őket, mert nem ilyen ember vagyok. Olyan ember vagyok, aki segít másokon, és örül, ha a segítségének eredménye lesz. Vajon rossz leszek ettől? Rossz vagyok, hogy emiatt megbántottam a legjobb barátnőmet? Mert én egyre inkább úgy látom, hogy nem. Ha nem békülünk ki Lellével, akkor egész életemben hiányozni fog, és biztosan számtalanszor végigpörgetem majd, hogy mit tehettem volna másképp, de... De nem lenne értelme. Mert azt tettem, amit, és nem gondolnám, hogy rossz ember lettem általa.

Reggel szokás szerint Árpival mentem suliba, bár szokás szerint külön is mehettünk volna annyi erővel, hogy mennyit beszélgettünk közben. Kezdek igazán aggódni miatta. Napról napra egyre halványul, egyre fogy, egyre kevésbé önmaga. És utálom, hogy semmit nem tudok ennek a miértjéről. De ő az az ember, akiből ha nem akar beszélni, még én sem tudok kihúzni semmit.