Élettánc [Befejezett]

ZITA

Szeptember 7., vasárnap

Hivatalosan is imádom a hétvégét. A vasárnap este egy kicsit kilóg, mert olyankor már mindenki visszaér a koliba, de a péntek este és a szombat... Maga a tökély. Nincsenek irritáló, szarkeverő szobatársaim, nincsen sor az ebédlőben, akkor megyek zuhanyozni, amikor akarok, akkor kelek és fekszem, amikor akarok, és az egész táncterem csak az enyém és Somáé, sőt szinte az egész kollégium.

Persze elvétve akad rajtunk kívül is egy-egy diák, aki nem ment haza a hétvégére, de tényleg csak elvétve, alig találkoztunk valakivel az üres épületben a két nap alatt. És hogy mi miért nem utaztunk haza? Minek tettem volna? Az üres ház kedvéért, amit ott találtam volna? Amikor még otthon laktam, akkor az apám csak-csak beköszönt néha, hetente egy-két napot eltöltött otthon is, de most, hogy kollégista lettem, biztos vagyok benne, hogy minden idejét valami nőnél tölti üzleti ügynek álcázva. Nem kérdeztem meg, és ő sem írt semmit a hétvégi terveiről, de attól még tudom, hogy így van. Egyébként semmi másról sem írt egész héten, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy kéne. Vagy egyszerűen nem akart, ez igazán részletkérdés. Soma pedig... Soma azért maradt Pesten velem, mert átkozottul rendes. Ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy normális családdal rendelkezik – a szülei kivételesen jó emberek és a nővére is jófej –, így ha nem ajánlottam fel ezerszer, hogy nyugodtan látogassa meg őket, akkor egyszer sem. De ő kitartott amellett, hogy nem hagy itt egyedül, első héten semmiképpen sem, és állítólag a családja ezt támogatja is. Ebben nem is kételkedem, pont elégszer sütött már nekem szomorúság elleni sütit az anyukája az évek során, hogy tudja, milyen ember az apám.

Így Somával kihasználtuk, hogy miénk a koli, szinte az egész szombatot a táncteremben töltöttük, először azóta, hogy az érkezésünk napján kipróbáltuk, ugyanis hétköznapokon suli után minden egyes órában van ott valaki egészen takarodóig. Nem csináltunk semmi komolyat – valószínűleg nem is bírtunk volna a pénteki egész napos tánc és erősítés miatti izomláztól –, csak improvizáltunk a kedvenc számainkra, bohóckodtunk és szabadon mozogtunk a zenére, ezzel pedig meglepően gyorsan repültek az órák. Ezekben a pillanatokban, amikor csak legjobb barátom, a táncparkett, a zene és én létezem, nincsenek kétségeim, hogy jól döntöttem-e, amikor ide jöttem. Ilyenkor nem is tudom elképzelni, hogy másra legyek hivatott.

A vasárnap elég lustán telt, kezdjük ott, hogy délelőtt tizenegykor ébredtem fel, és ebédig csak fetrengtem az ágyamban, kihasználtam, hogy még fülest sem kell használnom, ha reggel át akarom pörgetni a közösségi oldalakat. Aztán délben kikeltem az ágyból, és a héten másodszorra volt lehetőségem a szobánkban lévő mosdókagylónál készülődni, megmostam az arcom, szemceruzával kihúztam a szemem, felhúzogattam az ujjamra a gyűrűimet, végül csupán kézzel elrendezgettem a rövid, vállig érő tincseimet. Felőlem Liza akár meg is pukkadhat mérgében, akkor sem vagyok hajlandó hajszínt váltani, ugyanis teljesen szerelmes vagyok a jelenlegibe. Ráadásul még praktikus is, mert annyira sötét bordó, hogy alig feltűnő, ha egy kicsit már lenő, és kilátszik az eredeti fekete hajam töve.

Somával együtt mentünk le ebédelni, az azutáni néhány utolsó nyugis órában pedig lecuccoltunk a közösségi helyiségbe, és nekiestünk a héten feladott tanulnivalónak, amit egészen odáig halogattunk. Miközben lázasan törtük a fejünket a matekfeladatokon, elkezdtek visszaszállingózni az otthonról érkező diákok, este öt körül pedig már majdnem annyira zajos és élettel teli volt a közösségi helyiség, mint egy átlagos hétköznap estén. Egy nálunk pár évvel idősebbnek látszó fiú a zongoránál ült, és kérésre játszott le számokat, ezzel szolgáltatva a kellemes, hangulatteremtő háttérzenét, a mellettünk lévő kanapékon hozzánk hasonlóan közösen tanult egy csoportnyi lány, az asztaloknál pár képzős kiterítette a hétvégén készített rajzait, és egymásét véleményezték, és az egész teret felszabadult beszélgetés hangja töltötte be. Miután nem akarva megbámulni senkit lopva körbenéztem, óvatos mosolyra húzódott a szám. Tetszett ez a közeg, egyszerűen olyan... Otthonos volt.