Élettánc [Befejezett]

BOGI

Szeptember 10., szerda

Elképesztően hosszú, és érzelmileg megpróbáltató napom volt. Voltak olyan pillanatai, amikor teljesen kikészültem, úgy éreztem csúnyán cserben hagytak, és olyan pillanatai is, amikor szinte lebegtem a boldogságtól, és azt kérdezgettem magamtól, hogy nem álmodom-e. Volt olyan személy, akiben nagyot csalódtam, és olyan is, aki életem eddigi egyik legkellemesebb meglepetését okozta.

Nem túl jó kedvvel keltem fel reggel, mert a szerda azt jelenti, hogy délután családi terápiára kell mennünk anyuval, apuval és Blankával. Csak a húgom miatt mentem bele, amikor a szüleim előálltak ezzel az ötlettel, nem akartam, hogy Blanka ebben az érzékeny életkorban valamilyen lelki sérülést szenvedjen az itthoni viták miatt. Éppen ezért igyekszem előtte nem mutatni, hogy mennyire rühellem ezeket a terápiákat, bár valahol felesleges, mert őt nálam is jobban rázza tőlük a hideg, és ezen a legoptimistább hozzáállásommal sem tudnék változtatni. Biztos fiatal vagyok még, hogy ezt megértsem, de szerintem sokkal jobb lenne, ha anyuék ahelyett, hogy heti egyszer ezzel kínoznák a húgomat és engem – és egyébként magukat is –, egyszerűen megpróbálnák egymás között lerendezni és megoldani a problémáikat.

Mikor felébredtem, anyu már nem is volt otthon, mert nulladik órája volt, úgyhogy a konyhába leérve csak egy cetli fogadott az asztalon, hogy vigyem el Blankát az iskolába és legyen szép napom. Ez egy kicsit problémás dolog volt, mert míg nekem háromnegyed nyolckor kezdődik az első órám, addig Blankának nyolckor, tehát ha el kell kísérnem, akkor vagy ő érkezik nagyon korán, vagy én kések el a saját sulimból. Anyunak valószínűleg eszébe sem jutott, hogy ami tavaly az akkori iskolám csengetési rendje miatt megoldható volt, az most nem az. Vagy nem is tudja, hogy most más csengetési rendem van. Honnan is tudná? Nem kérdezte.

Miután elköszöntem Blankától, lélekszakadva rohantam a villamoshoz, és bár szeptemberben ma volt először hűvösebb idő, rendesen megizzadtam a bőrdzsekimben. De legalább a villamost elértem, az óra viszont már akkor elérte a 7:45-öt, amikor leszálltam. Megint futottam egyet és bevetettem magam az épületbe. Az ügyeletes tanár, aki éppen a biokémia tanárunk volt, nem volt elragadtatva az érkezésemtől, annál is inkább, mert nem én voltam az egyetlen késős, Árpi pont előttem ért oda hozzá, bár ő halálnyugodtnak látszott, és nem izgatta, mennyi az idő. Komótosan sétált el balra, az osztálytermek felé a zenetöri órájára. Egy pillanatig tűnődve néztem utána, elhatároztam, hogy ha legközelebb is így összehangoljuk a suliba menés időpontját, és egy kicsit normálisabb időben leszünk, akkor felzárkózom hozzá és megszólítom. Szerintem nem is hallottam még beszélni.

Én jobbra mentem a művészeti szárnyba, mert a rajzteremben vannak asztalok, amiken írni is lehet, ezért a művtöri óráink is ott szoktak lenni.

Ekkora késést szerintem bármelyik másik tanár bevésett volna a naplóba, de az a szerencsém, hogy Bíró nem olyan, mint bármelyik másik tanár. Sokkal jobb fej és közvetlenebb náluk, ugyanis nem lecseszett a késésemért, hanem egyszerűen megkérdezte, mi történt. Szerintem kihallotta a hangomból, hogy rossz napom van, mert különös együttérző tekintettel nézett rám, aztán le is ültetett a helyemre. Annyira imádom Bírót.

A rajzteremben egyszemélyes padok vannak, így csak intettem a mögöttem helyet foglaló Lellének, és mutattam, hogy majd szünetben beszélünk.

– Nem maradtál le semmiről, Bogi – intézte hozzám a szavait a tanár úr –, ugyanis a többiek most szembesítettek vele, hogy még nem is beszéltem nektek a félévi nagy feladatról. – Először nem tudtam, mire gondol, aztán rájöttem, hogy arra a félévi és év végi vizsgára, amiről az ofő beszélt nekünk első nap, és amiről azóta teljesen el is feledkeztem. Annyit tudok, hogy mindenkinek a művészeti tárgyából lesz, az addig tanult dolgokra fog épülni, és nagyon fontos, mert jelentős szerepe lesz a végső jegyünkben. – A táncos és énektagozatos osztálytársaitoknak nyilván különböző darabokat kell majd előadniuk, de nektek képzőművészetiseknek egy kicsit máshogy fog alakulni ez az egész, sokkal kiszámíthatóbb lesz, nem minden egy tíz perces szereplésen fog állni vagy bukni. De éppen ezért egyenletesebb és állandó munkát, szorgalmat igényel. – Bírót eddig nem sokszor láttam szigorúnak, de most úgy nézett ránk, mint aki határozottan el is várja tőlünk az említett szorgalmat és munkát. Innen tudtam, hogy ez most tényleg fontos. – Előre elkészített munkákat fogtok félévkor bemutatni az iskola rajztanárainak, mivel az egész öt jegyet ér, ezért öt darabot. A hónapok alatt készült legjobb munkáitokat, a döntés nagyrészt a tiétek, de két kikötés azért van. Három alkotásnak kötelezően az itt tanult tananyaghoz kell kapcsolódnia, tehát készülhet például a tegnapi duplaórán tanult módszerekkel agyagból, és természetesen bármelyik másik feladatot is kiválaszthatjátok, amit ezután fogunk végrehajtani a rajzórákon. Azonban az a második feltétel, hogy a félévi bemutató felhozatalában nem szerepelhet tanórán készített mű. Felhasználhattok mindent, amit itt tanultok, akár a pontos másolatát is elkészíthetitek otthon annak, amit itt az iskolában csináltatok, de a feladat lényege, hogy mindenki önállóan, a saját döntései szerint építse fel a bemutató anyagát. A maradék két mű, aminek nem kell a tananyaghoz kapcsolódnia, témáját és technikáját tekintve kötetlen. Ott az a lényeg, hogy mutassátok meg benne a saját személyiségeteket, alkossatok valami olyat, amihez igazán értetek, és ami igazán ti vagytok – szónokolt Bíró átszellemülten, és a lelkessége átragadt rám is. Nem hangzott gyerekjátéknak ez a félévi vizsga, de hirtelen égni kezdtem a vágytól, hogy azonnal belevághassak annak az öt műnek a tervezgetésébe, különösen abba a kettőbe, aminél teljesen a mi kezünkben van az irányítás. – Érthető a feladat mindenkinek? – kérdezte Bíró egyenként nézve végig rajtunk, én pedig izgatottan bólintottam, amikor rajtam volt a tekintete.