Élettánc [Befejezett]

TIBI

Október 5., vasárnap

Amikor egyik nap merő kíváncsiságból kiszámoltam, hogy egy hónap alatt mennyi volt a buszköltségem, és elgondolkoztam, hogy összesen mennyi lenne, ha a tanév során minden hétvégén hazautaznék, majd vissza a fővárosba, kétszer is meggondoltam, hogy hazamenjek-e most hétvégén. És végül úgy döntöttem, hogy inkább nem, jó lesz úgy is, ha ezentúl csak minden második héten találkozom a családommal. Már így is az az egyik legnagyobb félelmem, hogy a szüleim egy nap közlik, hogy nem tudják tovább fizetni a tandíjat, így még ha csak a buszköltséggel is, de szeretném csökkenteni a család kiadásait.

Bár az okát nem említettem, anyukámat így is megviselte, hogy mostantól fele olyan ritkán találkozunk, és nem csak azért, mert hiányzom neki, hanem mert fáj neki, hogy az anyagi helyzetünk miatt kénytelen vagyok folyamatosan lemondani dolgokról. És attól csak még fájdalmasabb lesz számára, hogy mindezt önként teszem. De természetesen elfogadta, mivel attól végképp összetörne az ő szíve is, ha egyszer azzal kellene elém állnia, hogy a tandíj miatt itt kell hagynom ezt az iskolát.

Nem fogok hazudni, nehéz így élni. Tényleg az. De sosem kívánnám, hogy másik családba kerüljek, mert kivételesen szerető szüleim és testvéreim vannak, és a minket összekötő szeretet kompenzál minden anyagi nehézségért.

Így tehát a kollégiumban töltöttem a hétvégét is. Az igaz, hogy legalább Zalán hazautazott, így nem kellett két napon keresztül egy helyiségbe zárva lennünk, de így is elég szokatlan és lehangoló helyzet volt. Egyrészt kongott az épület az ürességtől, nem töltötte be zeneszó, beszélgetés és élet, másrészt a szobatársam hangulata eléggé átragadt rám is. És Soma éppen nagyon nem volt jó hangulatban. Minden alkalommal, amikor megpillantotta, hogy a legjobb barátja, Zita milyen elveszetten és kiszipolyozottan tengődik összevissza, látszott, hogy szétveti az ideg, fortyog benne az indulat, és legszívesebben rávetné magát a két némberre, akik Zitát ilyen állapotba hozták.

Csak amiatt vagyok tisztában azzal, hogy mi történt, mert fültanúja voltam egy beszélgetésüknek, miután kijöttek Nemes irodájából, ahol osztályfőnöki figyelmeztetést kaptak. Soma azt hitte, hogy én árultam el Nemesnek, hogy Zita egyik nap a mi szobánkban aludt, de végül rájöttek, hogy Zita szobatársai, Kitti és Liza lehettek. És valószínűleg nem ez az egyetlen alkalom, amikor ártottak Zitának, legalábbis a jelenlegi állapotából, és abból ítélve, hogy milyen keservesen sírt, amikor akkor éjjel átrohant hozzánk a saját szobájából.

Túlzás lenne azt mondani, hogy barátok vagyunk Zitával, de akár még lehetünk is azok, mert jó embernek ismertem meg, és borzalmasan sajnálom, hogy így szenved két ostoba lány miatt. Somára sem haragszom, amiért engem gyanúsított, azonnal tudtam, hogy ez nem az én személyem ellen irányult, a Zita iránti szeretete miatt akárkinek nekiment volna akkor. És persze elnézést is kért tőlem azóta.

Tehát a hétvége nagy részében nem uralkodott túl jó hangulat a szobánkban, ma délután azonban mégis történt valami, ami jobbá tette a hétvégét.

Az ágyamon heverve éppen a törivel fárasztottam magam, kis híján belealudtam vagy háromszor, és esküszöm, éppen arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha Árpi esetleg el tudná magyarázni nekem, amikor megrezzent az éjjeliszekrényemen lévő telefonom.

Laposakat pislogva nyúltam a nem túl modern készülékemért, a karcos kijelzőn lévő értesítést meglátva azonban egyből felélénkültem.

Nagyon megdöbbentem, de indokolatlanul jókedvem támadt, amikor a múltkor Árpi elárulta, hogy próbált megtalálni Facebookon, hiszen ez azt jelenti, hogy gondolt rám, mikor távol voltunk egymástól, talán még beszélni is szeretett volna velem. Úgy érzem, mindent megváltoztatott a beszélgetésünk, amikor tisztáztuk a dolgokat. Az azóta eltelt szűk egy hétben közelebb kerültünk egymáshoz, mint az azt megelőző több mint húsz napban. Bár Árpi még mindig nagyon zárkózott, és biztos, hogy egy csomó titka van, de legalább egy kicsit közelebb engedett, elmondott nekem olyan dolgokat, amiket más osztálytársunknak nem, végre elkezdett beszélni hozzám. A vele eltöltött percek még az énekléssel töltött időnél is üdítőbbek és kellemesebbek.