Élettánc [Befejezett]

BOGI

Október 7., kedd

Szerencsére ma könnyű reggelem volt, nem voltam olyan kómás, hamar megtaláltam a keresett rózsaszín pólómat, és veszekedést sem lehetett hallani a házban, pedig mind anyu, mind apu ébren voltak. Hál' istennek az utóbbi időben sokat csitultak köztük a kedélyek, már csak olyan háromnaponta lehet egy-egy szitokszót vagy kiáltást hallani. Ez vagy azt jelenti, hogy lassan sikerül megoldani a problémáikat, vagy azt, hogy megtanulták ügyesebben leplezni őket a húgom és előlem. Persze az előbbinek jelentősen jobban örülnék, de alapjában véve mindkettő jó hír. Én is nyugodtabb vagyok ettől, és Blanka is egyre felszabadultabb, aminek nagyon örülök.

De nem mindenkinek kezdődött olyan jól a napja, mint nekem.

– Úristen – szaladt ki a számon, amikor megláttam a házunk előtt komoran várakozó Árpit. – Veled meg mi történt?

– Semmi – vágta rá mogorván, amivel azonban csak megerősítette, hogy van valami baja. Vörös, karikás szemeiből és színtelen arcából sütött, hogy egy percet sem aludt az éjszaka, és valósággal vibrált a feszültségtől.

– Mi a gond, Árpi? – próbálkoztam tovább aggódva, és legszívesebben megsimítottam volna a vállát, de nem tettem, mert sejtettem, hogy ilyenkor még a szokottnál is kevésbé tűri a fizikai érintést. Összeszorította a száját, mintegy tüntetőleg, hogy nem szeretne megszólalni. – Tibivel van valami? – kérdeztem rá óvatosan.

– Nem akarok róla beszélni – vágta rá, és sietősen elindult a suli felé. Hát jó. Ha nem akar, akkor nem akar. Vállat vonva indultam utána.

Tegnap ki tudtam volna futni a világból örömömben, miután sikerült kiszednem Árpiból, hogy bejön neki Tibi. Nagyon nem számítottam rá, pedig ha jobban belegondolok, kiszúrja az ember szemét, hogy ez a két fiú odavan egymásért. Fel is ajánlottam Árpinak, hogy segítek összehozni őket, de olyan hevesen tiltakozott, hogy sajnos muszáj lesz visszafognom magam. Pedig nagyon imádnám, ha összejönnének, éppen ezért töltött el szomorúsággal, hogy Árpi befordulásának talán az az oka, hogy történt köztük valami nézeteltérés.

Néhány percig a szokásos csendben sétáltunk, én pedig közben azon törtem a fejem, hogy mivel vonhatnám el egy kicsit Árpi figyelmét a problémájáról.

– Mutathatok valamit? – jutott eszembe végül egy ötlet. Árpi bizalmatlanul pillantott rám, aztán finoman felvonta a szemöldökét, amit pozitív megerősítésnek vettem. Levettem a vállamról a táskám, menet közben kotorásztam benne egy darabig, amíg meg nem találtam a rajzos mappám, azon belül is a mára otthon elkészített olajfestményemet. – Gondoltam, kikérem róla a véleményed, mert ez az egyik első művem ezzel a technikával, és fogalmam sincs, hogy jó lett-e, de rólad tudom, hogy úgysem hazudnál nekem azért, hogy ne bánts meg, úgyhogy valószínűleg adhatok a véleményedre – nevettem el magam, de amikor vetettem egy pillantást Árpira, egyből elkomolyodtam. Tisztán láttam, ahogy a képet nézve fáradt szemeiben fájdalom villan. – Baj van?

Összeszedte magát, és röviden válaszolt.

– Nincs.

– Oké... – Vonakodva újra a festményre fordítottam a figyelmem, és folytattam a háttérsztori elhadarását. – Szóval ez volt mára a házi, amitől eredetileg nagyon féltem, mert én a grafittal vagyok magabiztos, de kíváncsi is voltam, meg izgatott, és Bíró is azt mondta, hogy ne féljek, csodásan fog menni nekem, úgyhogy nekifogtam, és képzeld, annyira élveztem! – meséltem lelkesen, visszaemlékezve a vasárnap délutánomra, amikor órákon át ki se dugtam az orrom a szobámból, és színkavalkádot varázsoltam a lapomra. – Már bánom, hogy annyi időn keresztül csak grafittal rajzoltam és óvakodtam a színektől, ugyanis elképesztő, hogy mit lehet létrehozni, csupán néhány alapszín keverésével. Olyan különleges! És képzeld, egyre biztosabb vagyok benne, hogy engem tényleg ez tesz boldoggá az életben. Tudom, hogy kevés embernek sikerül, de én tényleg ezzel akarok majd foglalkozni – lelkendeztem teljesen belefeledkezve, hatalmas mosollyal az arcomon, amikor Árpi váratlanul félbeszakított.