Élettánc [Befejezett]

ZITA

Október 10., péntek

Már legalább fél órája szakadatlanul végeztem az erősítő gyakorlatokat a kollégium kicsi tánctermében. És még csak reggel hét óra húsz perc volt.

Valószínűleg az iskola összes táncosa aláírná, hogy elment az eszem, amiért egy hét táncórával teli nap előtt még plusz testmozgást is végzek, de én már kezdek hozzászokni, ugyanis közel két hete minden nap meglátogatom reggel a tánctermet. Amíg a szobatársaim, és igazából mindenki más a kollégiumban alszik, majd ébredezik, reggelizik és készülődik, addig én edzem. Aztán zuhanyzással együtt tíz perc alatt iskolaképes állapotba varázsolom magam, és indulok, hogy a suliban tovább folytathassam az edzést. Majd a nap végén beesek az ágyamba, egyből elnyom az álom, és már túl is vagyok a napon úgy, hogy közben nem volt alkalmam túl sokat agyalni.

Az edzés jó. Lehet közben semmire sem gondolni. El lehet vele nyomni a mentális fáradtságot. Akkor a legkisebb a mentális fáradság, amikor a fizikai fáradság szinte már elviselhetetlenné fokozódik.

Elzsibbadt combjaimat lazítva ellenőriztem a telefonomon az időt, és úgy ítéltem meg, belefér még, hogy eltáncoljam néhányszor a legújabb koreográfiámat, ezúttal Christina Perritől a Human-re.

Hiba nélkül megcsináltam az első húsz másodpercet, hiszen rengeteget gyakoroltam már. De aztán elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem a tükörképemre, és ahogy megláttam azt a zömök, esetlen, cseppet sem karcsú lányt, aki halott tekintettel visszanézett rám, egyből kiestem a ritmusból. Hirtelen újra hallottam a fejemben a mondatokat, amiket a szobatársaim hozzám vágtak, amik a rosszabb napokon mint egy beakadt lemez, úgy ismétlődnek a fejemben, és amiknek az elhallgattatása érdekében kezdtem el olyan keményen edzeni.

Elöntött a szégyen és a düh irántuk és magam iránt, és ökölbe szoruló kézzel fordultam az egyetlen olyan fal felé, amit nem borít tükör, hogy újrakezdhessem a táncomat. És meg is csináltam. Csak azért is megcsináltam. Aztán csináltam még ötven guggolást is, és csak utána hagytam el a tánctermet.

Rohantam zuhanyozni, aztán felöltöztem, felkaptam egy tiszta edzős cuccot, hogy ne a suli öltözőjében kelljen átvenni Lizáék előtt, a vállig érő hajammal nem bajlódtam, és ahogy újonnan szoktam, a sminkkel sem, magamra vettem még a fekete bőrdzsekim és az iskolatáskám, és ahogy az elmúlt napokon mindig, ezúttal is futva mentem át az iskolaépületbe, hogy beessek csengetésre. Meg aztán a rövidnadrágomban majd megfagytam, zuhogott kint az eső, és a szél kegyetlenül tépte le a fákról a sárguló leveleket. Egy szóval beköszöntött az ősz, annak is a kevésbé bájos része.

Amikor berontottam a suli a kollégiuminál sokkal nagyobb tánctermébe, természetesen már mindenki más bent volt, és Nemes már elkezdte vezényelni a bemelegítést.

– Hidegen hagy az ok, hogy miért késel el minden egyes nap az első óráról, Novák, de igazán megörvendeztetnél, ha ez a szokás abbamaradna – szólt oda szinte rám sem nézve csípősen, miközben sietve beálltam a többiek közé, és bár már rég bemelegítettem, bekapcsolódtam én is a gyakorlatokba.

– Elnézést – feleltem az osztályfőnökömnek, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelte, mert egy pillanattal sem pazarolt többet rám. Sosem voltam a kedvenc diákja, de mióta két hete megtörtént az a kollégiumos incidensünk Somával, Nemes egyenesen utál, általában nem vesz tudomást rólam és csak a másik két lányt dicséri, ha pedig mégis, akkor úgy néz rám, mint a véres rongyra. De kibírom. Talán még meg is érdemlem. Nem vagyok jó táncos, mi oka lenne dicsérni?

Soma a bemelegítés közben megpróbálta feldobni a hangulatom, hülye fejeket vágott és amikor csak alkalma volt, megcsikizett. Talán régen vihogva kétszeresen visszaadtam volna a csikizést, de ma csak pár erőtlen mosolyra futotta tőlem. Aztán egy idő után Nemes is megunta, és rákiabált, hogy viselkedjem már érettebben egy óvodásnál, így Soma kénytelen volt felhagyni a hülyéskedéssel. Bár nem mintha valaha is felhagyna azzal, hogy jobb kedvre próbál deríteni. Az elmúlt két hétben is szakadatlanul próbálkozott, és nem ingatta meg, hogy milyen kevésszer ér el sikert. Azt hiszem, nem lehetek elég hálás, hogy ilyen barátom van.