Élettánc [Befejezett]

BOGI

December 8., hétfő

Az elmúlt hetemhez hasonlóan a hétvégém is szomorkodással telt. Elvágtam magam annál a két osztálytársamnál, akik minden tekintetben a legfontosabbak nekem, és mindkettő az én buta hibámból történt, azért, mert nem tudom befogni a szám, és mert örökösen megpróbálom eljátszani a segélyszolgálatot, még ha nem is kérte senki.

Lellével néhány köszönésen kívül semmit nem beszéltünk, mióta megbántottam, ami irtózatosan fura, és nagyon magányosnak érzem magam nélküle a suliban. Néhányszor odamentem Zitához, de tudtam, hogy ez valószínűleg rosszul esik Lellének, így inkább Anna társaságát kerestem, viszont akkor meg Lelle maradt egyedül, mert ő is Annához szokott csapódni. Árpihoz meg hiába mentem, még mindig maga alatt van, és nem szól hozzám egy szót sem.

Nagyon rossz ez így, és tényleg bármit megtennék, hogy kiengeszteljem Lellét, de tudom, hogy most nem szabad ugrálnom, időt kért, így meg kell várnom, amíg ő tesz felém egy lépést. Csak nem tudom, hogy az mikor lesz. Mert bár nagyon lágy szívű, és már nem látszik rajta, hogy haragudna, pontosan tudom, hogy elfelejteni viszont nem tudta ennyi idő alatt, ami történt. Úgyhogy várok, és erősen reménykedem valamiben, ami egyébként egy kicsit reménytelen.

Danival kapcsolatban azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg tehetnék valamit. Lellének nem tudtam volna mást mondani azon kívül, hogy mennyire sajnálom, Daninak viszont volt mondandóm, nem is kevés, és tudtam, hogy ha én nem cselekszem, akkor nála még kisebb a valószínűség, hogy adjon nekem még egy esélyt, mint Lellénél, mivel valljuk be, nem állunk olyan közel egymáshoz, mint Lelle meg én. És nem akartam megbarátkozni a gondolattal, hogy ez ennyi volt. Vagy ha így is kell lennie, előtte akartam tenni még egy próbát, hogy a végén elmondhassam, én mindent megtettem.

Úgyhogy hétfő reggel, miután a félévi vizsgára való rajzolás közben végiggondolkodtam a hétvégét, az iskola helyett az ellenkező irányba indultam, mégpedig Daniék felé, amit csak azért tudtam, merre van, mert az őszi szünetbeli esti sétánk során elmentünk az ő házuk előtt is.

Eltökélt voltam, mert tudtam, hogy nem igazán van veszítenivalóm, ha csak annyit érnék el, hogy Danit felbosszantja a megjelenésem, azzal sem tenném sokkal rosszabbá a helyzetet, hiszen már így is pipa rám.

Mivel Dani nem egy iskolába sietős fajta, baromi hosszúnak érződött az idő, ami alatt egy helyben kellett dideregnem, és szinte egyből megbántam, hogy nem vettem fel kesztyűt, mivel érzéketlenné fagytak az ujjaim. A leheletemmel próbáltam felmelegíteni őket, és akkor is éppen a kezemet fújkodtam, amikor végre valahára kinyílt a ház ajtaja, és kilépett rajta Dani. Nem hiszem, hogy teljesen komplett lenne, mert még decemberben is azt a híres fekete bőrdzsekijét viselte, bár legalább már vett alá egy pulóvert, aminek a kapucniját egyből felhúzta a fagyos levegőt megérezve. És ekkor látott meg engem. Egy pillanatra megtorpant járás közben, aztán hitetlenkedve sétált tovább felém.

– Te meg mi a francot keresel...

– Tudom, mit akarsz mondani – fojtottam belé a szót határozottan. – Felfoghatatlan vagyok, lerázhatatlan, tapadós, mint egy bélyeg, és unod, hogy folyton belefolyok az életedbe. Vegyük úgy, hogy ezt mindet elmondtad, jó? És az rá a válaszom, hogy igen, igazad van. Igen, olyan vagyok, amilyen, tisztában vagyok a hibáimmal és nem vagyok rájuk büszke, ugyanakkor változtatni sem nagyon tudok rajtuk, mert én ilyen vagyok. De bocsánatot azt tudok értük kérni. Ne haragudj, hogy a múltkor úgy rád támadtam. Megbíztál bennem, és bíztál abban, hogy én máshogy fogok reagálni, mint amit folyamatosan kapsz otthon, de ugyanolyan meg nem értő voltam, és ezt sajnálom, sajnálom, hogy csalódást okoztam. Mindössze annyi okom volt, hogy egyáltalán nem számítottam arra, amit mondtál, és megijedtem, mert... Valószínűleg megint nem fogsz örülni ennek, de muszáj kimondanom, hogy fontos vagy nekem. – A szívem nagyon nagy erővel dübörgött a mellkasomban, ahogy kiejtettem ezeket a szavakat, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne kapjam el a pillantásom Dani rám tapadó, megfejthetetlen tekintetéről. Nem tudom, hogy mit olvasott ki a szavaimból, és bár féltem, de abban a percben talán azt sem bántam volna, ha az igazságot. – Nem tudom megmagyarázni, nem is akarom, de a lényeg, hogy fontos vagy, és nem akarom, hogy elkerülj ebből az iskolából, bármilyen önző is ez, és bármennyire is olyan, mintha nem érdekelne, hogy te mit akarsz. Pedig érdekel, de mint már mondtam, és mint mindketten tudjuk, túlságosan ragaszkodó vagyok. Úgyhogy teszek egy ajánlatot. Valószínűleg már ezzel is ki foglak borítani, és ezt is tolakodónak fogod gondolni, de legalább magát a döntést rád hagyom. Az egyik opció, hogy úgy döntesz, nem olyan fontos neked ez az iskola, nem zavar, hogy kirúgnak, és nem fogsz semmit tenni, hogy ez ne történjen meg, én pedig azon leszek, hogy ezt elfogadjam, és ígérem, hogy nem fogok beleszólni. Vagy dönthetsz úgy is, hogy elfogadod a segítségem, miszerint annyi délután tanulok veled, ahányszor te akarod, és segítek felhozni a jegyeid. Nem kell most még semmit mondanod, sőt inkább ne is mondj semmit, mert kezdek egyre jobban zavarba jönni attól, ahogy rám nézel, szóval szerintem az lesz a legjobb, ha én most elmegyek, és majd később visszatérünk rá. Igen. Akkor én megyek is. Szia – intettem bénán, és valószínűleg pipacspiros arccal, aztán megfordultam, de mielőtt egy lépést is tehettem volna, Dani megfogta a kabátom ujját. Bátortalanul újra az arcára néztem, amiből még mindig lehetetlen volt kiolvasni bármit is, egészen addig, amíg el nem mosolyodott, aztán legnagyobb meglepetésemre halkan elnevette magát.