Élettánc [Befejezett]

TIBI

December 5., péntek

Rájöttem, hogy mégsem tudnám feladni a küzdést Árpival kapcsolatban. Rájöttem, hogy hiába reménytelen, hiába fáradtam el, ez a küzdelem – hiába a legkeményebb, amiben valaha részem volt – az utolsó, amit fel tudnék adni. Mert arra is rájöttem, hogy számomra nem létezhet más út, csak az, hogy ezzel a fiúval éljem le az életem.

És amikor erre mindre rájöttem egy erőtpróbáló, utolsó tartalékaimat felemésztő nap után, akkor vettem egy mély lélegzetet, összeszedtem magam és indítottam egy új rohamot. Mégpedig egy nagyot, egy vakmerőt, egy meggondolatlant, aminek tudtam, hogy mindenképpen lesz valami eredménye, és makacsul kapaszkodtam a reménybe, hogy ez az eredmény pozitív lesz. Igazából nem is vettem tudomást arról, hogy negatív is lehet. Csak fogtam magam, felkerekedtem a kollégiumból, elsétáltam Váradiékhoz és bekopogtam az ajtajukon. Égtem az elszántságtól, és határozott célom volt, hogy kiszabadítom Árpit az apja karmai közül.

Végül úgy alakult, hogy az apjával nem tudtam szót váltani, az anyjával viszont igen, de belegondolva talán jobb is így, és hiszem, hogy nem volt eredménytelen a beszélgetésünk. Az a nő gyáva, túlságosan könnyen beletörődik a tehetetlenségbe, és soha nem fogom elnézni neki, hogy annyi ideig hagyta Árpit szenvedni, de közben azt is láttam rajta, hogy tényleg fontos neki a fia boldogsága, és szíve szerint tenne valamit ennek érdekében. Erősen reménykedem, hogy végre a bátorságát is sikerült hozzá meghozni, ugyanis nem tudom, miért nem láttam eddig, de ő az a személy, aki a legtöbbet tehet Árpi megszabadulása érdekében.

Az incidens után nem látszott, hogy bekövetkezne köztünk bármiféle változás Árpival, de nem is vártam, hogy a nyakamba ugorjon, amiért belepofátlankodtam a családi életébe. Megértem, hogy minden össze van benne zavarodva, és azt is, hogy nem tudja, mit tehetne, pedig én csak nemrég csöppentem bele a harcba, amit ő évek óta próbál túlélni. Valószínűleg ezért van, hogy neki már elfogyott az ereje, nekem viszont még van egy kevés. És ezzel nincs is baj, mert akit szeretsz, azért akkor is küzdenél, amikor ő már nem tud magáért, és ha ez elsőre nem is tetszik neki, akkor sem hagyod abba. Én igenis vissza fogom szerezni Váradi Árpit. Kerül, amibe kerül.

Valami ilyesmi mondatok játszódtak le a fejemben akkor is, amikor ma a szokásos reggeli programomat végezve püföltem a bokszzsákot a kolihoz közeli edzőteremben. Még mindig nagyon hasznosnak tartom ezt a sportot, ha nem lenne, talán már be is csavarodtam volna a sok feszültségtől, amit nem tudok kiadni magamból.

Miután kellően kifáradtam, és kellő késést összeszedtem, a kabátomat magamra kanyarintva léptem ki az utcára, és bár melegem volt, még sapkát is húztam a nyirkos hajamra, mivel szállingózott kint a hó. Mint mondtam, nem igazán voltam időben, így már nem tudtam visszamenni a koliba reggelizni, hanem útközben beugrottam egy boltba kajáért. Miközben a péksütivel a kezemben álltam sorba a kasszánál, a pillantásom összeakadt az előttem várakozó nő karjában tartott kisgyerekével, aki már jó ideje bámulhatott rám. Elmosolyodtam, és legnagyobb meglepetésemre ő vidáman visszamosolygott. Aztán megfordult az anyja, vetett rám egy futó pillantást, felhúzta az orrát, és nem túl diszkrét módon eltávolodott tőlem a kislánnyal.

Nem vettem a szívemre, elég ilyesmiben volt már részem tizenöt életévem alatt, azon viszont elcsodálkoztam, hogy mostanában mennyire keveset gondoltam erre, és hogy mennyire nem a származásom a napjaim fő megkeserítője. Annyira Árpival és a szívtörésemmel voltam elfoglalva az utóbbi időben, hogy el is felejtettem tudomást venni az emberek előítéletes megnyilvánulásairól. Vagy talán hozzászoktam végre, talán elfogadtam, hogy mindig, mindenhol lesznek olyanok, mint Zalán, és a bánkódás helyett inkább a pozitív példákat igyekszem megjegyezni. Mint a kislányt a boltban. Mert ő igenis rám mosolygott, amikor meglátott.