Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

Október 15., szerda

Muszáj volt beszélnem Tibivel. Tudtam, hogy már így is elvesztettem a bizalmát, és nem akartam tovább nézni, ahogy őt magát is teljesen elveszítem. Alapból is folyamatosan emésztett a bűntudat az elmúlt hétben, amiért nulla magyarázat nélkül egyszerűen elszigetelődtem tőle, de azután, hogy tegnap kiderült, ő akár szét is verné valaki képét értem, főleg nem éreztem fairnek, amit csinálok. Még ha jó okom is volt rá. Még ha az ő érdekében tettem is. Még ha azért tettem is, hogy megvédjem az apámtól.

Ez mind nem számít, mert egy beszélgetéssel mindenképpen tartoztam neki, muszáj volt tudatnom vele, hogy én sem vagyok hazug, nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy különleges számomra, nem színészkedtem, amikor jól éreztem magam vele, nem színleltem azt, hogy nem vetem meg, mert tényleg nem vetem meg, és egyáltalán nem csinált semmi rosszat, mindössze annyi történt, hogy van egy aljas apám, aki ott nyúl bele az életembe, ahol akar, és muszáj azt tennem, amit mond, még ha ez azt is jelenti, hogy hátat kell fordítanom valakinek, aki örömöt csempészett az életembe. Természetesen féltem ettől a beszélgetéstől, de ezúttal már nem magától a ténytől, hogy beszélnem kell – hiszem Tibiről volt szó –, hanem attól alakult ki bennem paranoia, hogy az apám talán valamilyen módon tudomást szerez róla, és Tibinek már ettől az egyetlen beszélgetéstől is baja esik. Fogalmam sincs, hogy ebben az esetben mit takar pontosan a „baja esik" kifejezés, de ismerem már annyira az apámat és az irreálisan messze elérő hatalmát, hogy legyen okom félni. Semmilyen módon nem akarok bajt okozni Tibinek.

Persze arról fogalmam sem volt, hogyan fogom kivitelezni a beszélgetést, hogyan fogom elé tárni az indokaimat. Még soha senkivel nem közöltem, hogy fontos nekem, sem azt, hogy ennél talán többről is van szó.

De ez nem akadályozott meg abban, hogy már rögtön első órában elé csúsztassak a padon egy kitépett füzetlapot, amelyre a „Beszélnünk kell" szavakat írtam. Tibi egészen addig kapucnival a fején, a padra hasalva hallgatta Mezeiné óráját az ókor zenéjéről, de pont úgy nézett ki, mint aki egy szót sem fog fel belőle, csak bambult maga elé. Nem vette észre, vagy éppen csak nem akarta észrevenni az elé tolt füzetlapomat sem, így kénytelen voltam megbökni a karját. Odapillantott, kifejezéstelen arccal elolvasta, majd anélkül, hogy rám nézett volna, újra előrefordította a fejét és folytatta a bambulást.

„Suli után?" – próbálkoztam tovább, és ismét megböktem Tibit, aki végre bosszúsan rám pillantott, elolvasta az írásom, és kelletlenül tollat vett a kezébe. Lassan írt, mintha direkt próbálná megőrizni az érdektelenségét, de az, hogy mennyire rányomta a tollat a papírra, árulkodott róla, hogy belül talán nem olyan közömbös, mint mutatja.

„Volt idő, amikor akartam beszélni. Ott lett volna az alkalom. Nem jöttél. Most már én nem akarok beszélgetni."

Egy pillanat alatt átfutottam, és újult erővel kezdett mardosni a bűntudat. Kétségbeesetten, és egyből írni kezdtem a választ.

„Tudom, és nagyon sajnálom. Csak szeretném megmagyarázni, hogy miért nem jöttem."

Gyanakodva pillantott rám, én pedig most először reményt láttam arra, hogy meggondolja magát, így nem hagytam abba a puhítást.

„Kérlek. Csak tíz percet kérek."

Sokáig bámulta a lapot, miközben én a döntést várva némán fohászkodtam. Végül felsóhajtott, és megadta a zöld utat.

„Öt percet kapsz. Hetedik óra után."

Csak ennyit írt, a tekintetében azonban sokkal több minden volt, például a fájdalom, amit okoztam neki, és egyfajta fohászkodás, hogy nem szeretné megbánni, hogy ad nekem még egy esélyt. Ettől csak még rosszabb embernek éreztem magam. Mert a mondandóm célja nem az volt, hogy helyreállítsam a viszonyunkat, hanem hogy elmagyarázzam, miért nem tehetem meg, hogy helyreállítom a viszonyunkat. De nem visszakoztam. Talán jobb még egyszer utoljára fájdalmat okozni neki, mintha ezután folyton reménykedésben tartanám.