Élettánc [Befejezett]

BOGI

December 24., szerda

Reggel a telefonom keltett, amin igencsak meglepődtem, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy talán már el is illant a téli szünet, és újból iskolába kell mennem. Aztán szép lassan leesett, hogy ez nem az ébresztőm hangja, hanem Taylor Swifttől az Enchanted, ami csak egyet jelenthetett, mégpedig azt, hogy Lelle hív.

– Szia! – kaptam föl a telefont, egyből felébredve a gondolattól, hogy talán valami baj van.

– Aludtál? – érzett rá egyből.

– Nem, dehogy, mondd csak.

– Tudom, hogy aludtál, hallom, hogy selypítesz az éjszakai fogszabályzódtól – nevetett ki. – Tudsz róla, hogy mindjárt tizenegy óra?

– Jó, na, szünet van – morogtam mosolyogva. – De tényleg, miért hívtál?

– Azért, mert azokhoz, akik nem ilyen álomszuszékok, már megérkezett a Jézuska. Úristen! – kiáltott fel hirtelen, mire újból megijedtem, de hamar kiderült, hogy ezúttal sincs gond, egyszerűen így vezette be az élménybeszámolóját a karácsonyi ajándékokat illetően. Lelle repkedett, ugyanis kapott egy csomó rajzcuccot, én pedig repkedtem vele, mert alig vártam, hogy láthassam a mesterműveit, amiket velük készít. Miután kiörömködtük magunkat, a lelkemre kötötte, hogy én is számoljak be mindenről, ha én is kaptam ajándékot. Persze az egy kicsit még odébb volt, nálunk viszonylag kései Jézuska szokott lenni.

A hívás befejeztével elém tárultak a telefonom egyéb értesítései is, amik között egyből kiszúrtam Zita üzenetet, aki egy csomó emoji kíséretében kívánt boldog karácsonyt. Mosolyogva visszaírtam, hogy neki is, és ugyanannyi hangulatjelet mellékeltem hozzá. Imádom ilyen jókedvűnek látni őt azok után, hogy hónapokig mennyire magába volt zuhanva. A pálfordulás elsősorban Somának köszönhető, akivel hihetetlenül tökéletes, aranyos és összeillő párost alkotnak, és akiknek Lellével kibékülve immár teljes szívvel tudok örülni.

És ez a sok közül csak az egyik pozitív hozománya annak, hogy kibékültem Lellével. Amíg az embernek nincsen legjobb barátnője, nem értheti igazán, hogy miért értékeli mindenki ilyen nagyra ezt a kapcsolatot, viszont amint lesz neki, hirtelen nehezen tud mit kezdeni magával a saját legjobb barátnője nélkül. Ez az a bizonytalan, természetellenes és fájó állapot, amit mindketten átéltünk egy végtelennek tűnő két hét alatt, és aminek szerencsére vége. Nem egyszer átbeszéltük azóta a történteket, biztosak akarunk lenni benne, hogy egyikünkben sem marad tüske. Bennem nincsen, az biztos, én szimplán csak boldog vagyok, hogy minden a régi, és úgy tűnik Lellében sincs. Erős lány, és talán a legjóindulatúbb, akit ismerek, így megpróbálva maga mögött hagyni a Soma iránti zavaros érzéseit, igyekszik ő is őszintén örülni Zita boldogságának.

Ők ketten az elmúlt napokban elmondhatatlanul sokat tettek értem, és mindketten igazi barátként viselkedtek. Beszéltettek, amikor kellett, hallgattak, amikor kellett, vigasztaltak, amikor kellett, elcibáltak magukkal vásárolgatni, amikor arra volt szükségem, és nem utolsó sorban folyamatosan próbálták elterelni a figyelmem. Mert hogy volt miről, és ez a pár nap egyáltalán nem csak napfény és szivárvány volt. Nem, szerepelt benne egy csomó tagadás, dühkitörés, összezuhanás és bőgés, magyarul szépen meneteltem végig a gyász szakaszain annak hatására, hogy összetörték a szívem; a baj csak az, hogy az elfogadás fázisáig még egyáltalán nem sikerült elérnem. Még nem tudom azt mondani, hogy nem fáj, sem azt, hogy legalább egy kicsit tompábban fáj. Még mindig túlságosan elevenen érzem a bőrömön annak a decemberi estének a hidegét, a fülemben vannak az utca zajai, túlságosan jól emlékszem arra a pillanatra, amikor majdnem elhittem, és Dani kegyetlenül őszinte szavaira, amik széttépték a szeptember óta építgetett vágyaimat.