Élettánc [Befejezett]

TIBI

December 23., kedd

Úgy alakult, hogy tegnap, az életem egyik legjobb élményévé előlépő Operaházban töltött délelőtt után nem egyedül indultam haza Németkérre a téli szünetre. Elég hirtelen döntés volt, hogy Árpi is velem jöjjön, igazából előző este találtuk ki, de annyira imádtuk mindketten a gondolatot, hogy muszáj volt megvalósítanunk. Úgyhogy majd kicsattantam a boldogságtól, amikor az egész családom pozitívan és nyitottan reagált; alig vártam, hogy bemutathassam őt az anyukámnak, és hogy összeismerkedhessen a bátyáimmal, akiktől bár jobban nem is különbözhetne a személyisége, biztos voltam benne, hogy kölcsönösen kedvelni fogják egymást.

Persze Árpi már nem volt ennyire nyugodt, a kétórás buszút elég hosszú volt ahhoz, hogy elbizonytalanodjon a döntésében, hiába akarta ő is velem megkezdeni a szünetet.

– Mi van, ha nem fognak kedvelni? – kérdezte meg az utazás során vagy századszorra, aggódó szemeket meresztve rám.

– Már most kedvelnek – feleltem neki vagy századszorra. – A bátyáim már rengeteget hallottak rólad, és jó ideje nyúznak, hogy végre találkozhassanak veled.

– Azok a bátyáid, akik legszívesebben megnyúztak volna, amikor rosszban voltunk? – vonta fel a szemöldökét. – A szüleid pedig még csak egy napja tudnak arról, hogy járunk!

Ez kicsit vicces történet volt, ugyanis a szüleim valóban nem tudtak róla, hogy van valakim, amikor vasárnap hazatelefonáltam, és megkérdeztem, hogy hazavihetem-e magammal Árpit. Hallani hallottak már róla, de a teljes igazságot csak a bátyáim ismerték, így természetesen eléggé meglepődtek először. Viszont egy perc múlva már őszintén örültek nekem, biztosítottak róla, hogy szívesen látják Árpit, és hogy várni fognak minket.

– Krisz és Szilárd ilyen, meg akarnak védeni minden áron, de ez nem változtat azon, hogy amúgy eléggé bírnak. Anya pedig a legelfogadóbb és legtámogatóbb nő, akivel csak találkozhatsz.

– És apukád? Ő...

– Ő is ugyanez – nyugtattam meg. – Ha azt látja, hogy boldog vagyok, akkor velem fog örülni, mindentől függetlenül.

– Jó, de...

– Árpi. – A kezére tettem a kezem, megakadályozva ezzel abban, hogy szétmorzsolja a saját ujjait. – Nincs mitől félned, ígérem. Ígérem, hogy szeretettel fognak fordulni feléd, és a családom az a közeg, aminél nagyobb biztonságban sehol nem érezheted magad. Bízz bennem, jó?

A kétségbeesés szép lassan kifakult a szemében és elsuttogta, hogy „Jó", mire adtam egy puszit összekulcsolt kezeinkre. Onnantól kezdve is éreztem rajta, hogy izgatott, de ez talán már jófajta izgatottság volt, és többet nem említette meg, hogy félne.

Egyébként nem meglepő módon igazam lett. Anya az első perctől imádta Árpit, apa mindent megtett, hogy kényelmesen érezze magát, a bátyáim pedig bár kicsit megizzasztották az elején a kérdéseikkel, jelezve, hogy nem felejtették el a nem is olyan rövid mosolyszünetünket, szintén hamar megtalálták vele a közös hangot, ellazították, poénkodtak vele, úgy kezelték, mint a család részét. Láttam, hogy az este folyamán Árpinak fokozatosan esik le a kő szívéről, egyre jobban felengedett, és látszólag egyre jobban érezte magát a köreinkben.

Repesett a szívem a boldogságtól, egész este vigyorogtam. A számomra legfontosabb emberek mind ott voltak egy házon belül, mind boldogok voltak és jól kijöttek egymással.

Tegnap este fellépett egy kis alvóhely-probléma, ugyanis a házunk nem túl nagy méretei, és plusz egy személy megjelenése miatt törnünk kellett egy kicsit a fejünket, hogy hogyan oldjuk meg az éjszakát. Nem akartam, hogy valamelyik testvéremnek el kelljen mennie a barátnőjéhez aludni, és tudtam, hogy Árpi is kellemetlenül érezné miatta magát, így belementem, amikor Krisztián felajánlotta, hogy ő majd alszik Szilárd szobájában egy matracon, így az enyém és Árpié lehet a szoba, amin egyébként velem szokott osztozni.