Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

Szeptember 11., csütörtök

Napok óta először voltam képes az ébresztőm megszólalásáig aludni. Éppen ezért amikor megszólalt, azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok, annyira hozzászoktam, hogy magamtól ébredek fel, és jó ideig forgolódom az ágyban, mire annyi idő lesz, hogy felkeljek. De most mélyen aludtam és nyugodtan. Olyan mélyen és nyugodtan, ahogy már régen nem.

Lehetséges, hogy ennek ahhoz volt köze, hogy tudtam, nem kell ma hangszerhez nyúlnom, nem kell énekelnem, sem Mezeiné idegesítő bókjait hallgatnom. Ma csak érettségi tantárgyas óráim vannak. És ez a tudat elképesztően megnyugtatott. Valószínűleg a suli összes diákja számára ez a hét legutáltabb napja a sok padban ücsörgéssel és számonkéréssel, de én már ekkor éreztem, hogy nekem viszont ez lesz a kedvencem.

Kapkodva ettem a reggelimet, ugyanis egyelőre nem láttam nyomát az apámnak, és el akartam indulni itthonról, amíg ez így van. Miközben anyám erőltetetten próbált beszélgetést kezdeményezni velem, én fejben egészen máshol jártam, borzongva gondoltam a tegnap reggelre, amikor apám közölte, hogy együtt akar reggelizni velem, majd evés közben töviről hegyire elmeséltette velem, hogy mit veszünk az énekórákon, nem hagyott békén, amíg mindent ki nem szedett belőlem. Egy fölényes bólintás kíséretében megállapította, hogy nekem ez mind gyerekesen könnyű, és azt mondta, hogy szerinte különórákat kéne kérnem a tanárnőtől. Biccentettem, mert ez valójában nem kérés volt, így nem tudtam mást csinálni, de eszem ágában sem volt megtenni, amit mond. Csupán a gondolattól émelyegni kezdtem, hogy a heti kismillió alkalom mellett még pár órát töltsek a zenével Mezeiné társaságában.

De ma reggel sikerült elkerülnöm az apámat. És amíg tegnap jó pár percet késtem a monológja miatt, addig ma kénytelen voltam elég korán iskolába indulni, de nem bántam, sokkal többet ért, hogy kihagyhattam a vele való találkozást.

A tegnapi rossz idő mára már sehol sem volt, és a kellemesen hűvös hőmérsékleten érződött, hogy délután pedig egyenesen meleg lesz, így egy szál pulóverben sétáltam az iskola felé. Nem siettem, jólesett kint lenni, a reggeli friss levegő felpezsdített fizikailag és mentálisan is, és valamiképpen engesztelt az apám miatti keserű gondolatokért is. Mindig is szerettem hosszú sétákra menni, a gondolataimba mélyedni, gyönyörködni a természetben, vigaszt találni a virágzó növényekben, a madarakban, a fák leveleiben, a napkeltében. Aztán hazamenni és lefesteni mindazt, amit láttam. De ennek az utóbbi időben már nincs értelme. Ahogy nagyon semmi másnak sem.

A keserűség egy pillanat alatt eltöltötte a szívemet, de ekkor kizökkentem a gondolataimból, ugyanis futó lépéseket hallottam a hátam mögül, amik közvetlenül mögém érve lelassultak. Megfordultam, és szemben találtam magam egy nagyra nyitott, zöld szempár és egy ártatlanságot sugárzó arc tulajdonosával. Az egyik osztálytársam, Bogi állt mögöttem, és szemmel láthatóan tőlem szeretett volna valamit.

– Szia! – szólított meg mosolyt varázsolva az arcára. Talán szavakat várt volna, de csak egy biccentésre futotta tőlem. – Nem baj, ha együtt jövök veled suliba? – kérdezte bizonytalanul, de közben érdeklődve. Gyanakodva méregettem, próbáltam kitalálni, hogy mi a szándéka a közeledésével, de nem tudtam rájönni, elvégre ő nem zenés, nem tudnám a zenei körökben semmilyen protekcióhoz juttatni az apám segítségével. A hosszú hallgatásom hatására rózsaszínre színeződött az arca mindkét fele, és zavartan magyarázkodni kezdett. – Egy pár napja folyton látlak suliba menet, mindig akkor jössz, amikor én, de valamiért sosem szólítottuk meg egymást, ezért ööö azt gondoltam, hogy ma esetleg felzárkózom hozzád, és az iskoláig ööö mehetnénk együtt, mert igazából még nem is beszélgettünk semmit, de semmi baj, ha te ööö... – Egy pillanatra elakadt, látszott, hogy lázasan töri a fejét valami olyan fogalmazásmódot keresve, ami nem bántó. – Szóval nem baj, ha te nem akarsz velem dumálni, vagy úgy általában az emberekkel dumálni, észrevettem, hogy ezt nem igazán érzed komfortosnak, és ez nem is baj, akkor mehetünk külön, csak gondoltam...