Élettánc [Befejezett]

TIBI

Ma már határozottan nehezebb volt felkelni, mint az előző két napban, éreztem, hogy a fáradtság nem tudott egy éjszaka alatt kiürülni a testemből. Nem igazán a tanulás szívta le az erőmet, az ugyanis alig történt, sokkal inkább az egész új környezet okozta, a tudat alatt végig bennem lévő stressz, hogy az új emberek hogyan fognak hozzám viszonyulni, el fognak-e fogadni. Az első benyomásom azt hiszem pozitív. Igaz, így direktben senki nem kereste a társaságomat és padtársam sincs, de Zalánon és a pár haverján kívül senkin nem tapasztaltam ellenségességet.

A vasárnapi konfliktusunk óta Zalán nem kötött belém szemtől szemben, de ez nem azt jelenti, hogy más módszerekkel nem fejezi ki időről időre, hogy utál engem. Látom a gúnyos pillantásait, amikor a haverjaival kibeszél, hallom a direkt félhangos megjegyzéseket és a horkantásokat minden alkalommal, amikor megszólalok. Természetesen nem jó érzés, de hozzászoktam már az elmúlt évek alatt, és ennél sokkal rosszabbakat is megtapasztaltam.

És a kedvemet még így sem tudják letörni. Még mindig nagyon boldog vagyok attól, hogy itt lehetek, és mindenért kárpótol ez a művészettel teli atmoszféra. Tegnap, amikor az első énekóránk volt a zeneteremben, minden porcikám bizsergett a sok-sok hangszer láttán, de mivel a tanárnőnk hiányzott a duplaóra első felében, a második órában nem maradt másra időnk, csak az ismerkedésre és beszélgetésre. Sorban elmondta mindenki, hogy milyen múltja van a zenével, milyen hangszereken tud játszani, és milyen mélységben foglalkozott az énekléssel. A sok zongora, hegedű, fuvola, szaxofon, klarinét és más hangszerek mellett egy kicsit haloványnak éreztem az én magányos gitártudásomat, és Zalán a markába is röhögött, amikor itt be is fejeztem az ismertetést, de nem stresszeltem magam, elvégre engem is felvettek, bent voltam a csoportban, és biztos, hogy nem alaptalanul.

Ahogy a tegnapit, a mai napot is az énektanárunkkal, Mezeiné Deák Klárával kezdtük, csak ezúttal az osztályteremben, mivel zenetörténet volt. Kiskoromban megállapítottak rólam, hogy figyelemzavaros vagyok, így többször is azon kaptam magam, hogy már megint elterelte valami a figyelmem a teremben, miközben a tanóra fonala rég tovább haladt, de nagyon igyekeztem odakoncentrálni, még ha nem is a legérdekesebb dolog az, hogy az ember milyen eszközökkel képzett először hangokat az őskorban.

A tanárnőről egyébként eddig nem sok minden derült ki, szigorú, de azért jóval kedvesebb, mint az osztályfőnökünk (Nemes Katalin). Negyvenvalahány, vagy már inkább ötven éves lehet, és megjárta az Operaházat is, ami egy elég durva dolog, de elmondása szerint rájött, hogy a zene tanítása sokkal inkább neki való pálya. Jóindulatúnak tűnik, de talán egy kicsit rá is játszik a dolog, nekem legalábbis ez jött le, amikor azt taglalta, hogy ő még az Operaházat is otthagyta, csak hogy a gyerekekkel lehessen.

Zenetöri után viszont nem váltunk el, ismét mentünk hátra a suli másik szárnyába, a zeneterembe. Amint beléptem, megint elkapott az izgatottság, főleg mivel tudtam, hogy ma már biztosan belekezdünk valami nagyobb dologba is.

Mezeiné körbeültetett minket, aztán kezdésként beénekeltünk. A leendő padtársam hiányzása miatt csak ketten voltunk fiúk Zalánnal, így a lányokénál értelemszerűen mélyebb hangunk jól elkülönült. Vetett rám egy undorodó pillantást, aztán jól hallhatóan felerősítette a hangját, hogy elnyomjon engem, de nem hagytam magam, kiengedtem én is a hangom, ami neki láthatóan nem tetszett. Mezeiné azonban máshogy volt ezzel, a beéneklés végén elégedetten, és kissé meglepetten biccentett, és ezt mondta:

– Nagyon jó. Örülök neki, hogy a fiúknak már ilyen erőteljes, férfias hangszíne van.

Ezt követően a tanárnő megkért minket, hogy mindenki énekelje el a kedvenc népdalát. Nyilván senki nem akarta elkezdeni, a lányok mindig szégyellősek ebben az éneklősdiben, és furcsamód Zalán is csak lapított, így megvontam a vállam és jeleztem, hogy kezdem én. Úgyis mindenki sorra kerül, és elvégre azért vagyunk itt, hogy énekeljünk.