Élettánc [Befejezett]

TIBI

Október 14., kedd

Menj el innen, és holnapig nem akarok hallani felőled!

Ez az a mondat, ami a fejemben visszhangozva immár egy hete minden nap kirángat az álmomból reggelente. Ugyan, minek nekem ébresztőóra? Csupán meg kéne kérnem Árpit, hogy sűrűbben zavarjon el úgy, mint egy kutyát, és máris meg van oldva, hogy minden nap hajnalban ébredjek és ne is tudjak visszaaludni.

Nem tudtam, hogy egy egyszerű mondat így tud fájni. Persze mit tudok én az érzelmekről, a családomon kívül senki más nem szeretett egész életemben. Mindenki úgy kezelt, mint egy sárfoltot a cipőtalpán. Pont úgy, ahogy Árpi aznap.

Talán sokkal kevésbé fájna, ha tudnám, hogy miért van ez az egész. Bárcsak tudnám, hogy miért viselkedett olyan furcsán a nap elejétől fogva, miért nem akart hozzám szólni, miért kerülte a tekintetem azok után, hogy előtte egy nappal szerintem élete leghosszabb beszélgetését folytatta le velem. Kértem, hogy mondja el, szépen kértem, nem voltam erőszakos, próbáltam éreztetni, hogy ez nekem mennyire fontos. Ő pedig mit csinált? Egyre ingerültebb lett, aztán a végén lökött egyet rajtam, és konkrétan közölte, hogy kotródjak a házuk környékéről.

A múltkori nézeteltérésünk során is csalódtam benne, akkor is azt hittem, hogy félreismertem, viszont akkor kiderült, hogy tévedtem, mindössze félreértettük egymást. De most? Ennyire csak nem lehet félreérteni egymást. Semmi félreérteni való nincs azon, ha valaki rád rivall, hogy hagyd már békén, mert egyáltalán nem kíváncsi rád. Csak tudnám, hogy miért visel ez meg ennyire. Árpi csak egy fiú. Egy fiú, akihez valamilyen érthetetlen okból elkezdtem kötődni. De tudhattam volna, egyszerűen tudnom kellett volna, hogy nem éri meg, már az előző konfliktusunknak is elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy szépen azt mondjam, végeztem az abban való reménykedéssel, hogy valaki elfogad, ahogy vagyok, már akkor meg kellett volna fordulnom és elmennem. Csak még rosszabbat tettem magamnak azzal, hogy maradtam és még nagyobb ábrándokba ringattam magam.

Most aztán megnézhetem magam. Egy idegen városban vagyok, távol a szerető családomtól, barátok nélkül, és anélkül a valami nélkül, ami a barátoknál is értékesebb, és amit Árpi nyújthatott volna. Egyedül a zene van itt nekem. De azt megbecsülöm. Jobban megbecsülöm, mint életemben bármikor, az elmúlt hétben nagyon ráfeküdtem a zenélésre, rengeteget játszottam és énekeltem a koli zenetermében – az se érdekelt, ha volt bent más –, néha még a suliban is bennmaradtam a zeneteremben, hogy gyakoroljak, a kottaírást is folyton nyomattam, hogy tökéletesen menjen, ezenkívül minden szabad percemben zenét hallgattam. Elképesztő dolog a zene. Továbblendít akkor, amikor azt hinnéd, hogy lehetetlen továbbmenni. Na meg persze jól is jött a sok gyakorlás, ha mégsem lesz partnerem a félévi vizsgán, akkor nem számíthatok másra, csak a saját halovány tehetségemre.

Persze nem fair, hogy csak a zenének legyek hálás, a bátyáim is mellettem álltak az elmúlt időben, csak sajnos nem fizikai értelemben, csupán telefonhívásokon keresztül. De azok mindenesetre nagyon jólestek. Bár sok mindent nem tudtak tenni, de felváltva hallgatták meg türelmesen, ahogy Árpi miatt és a saját naivitásom miatt bosszankodom és szomorkodom, és mindketten nagyon igyekeztek, hogy jobb kedvre derítsenek. Nagyon örülök, hogy olyan testvéreim vannak, akikkel mindenről beszélhetek, akikkel nem ciki az érzésekről beszélni, nagyon örülök, hogy ők a testvéreim.

Szokás szerint ma is nagyon korai időpontban ébredtem föl, kint még teljesen sötét volt, semmi nyoma nem látszott az első napsugaraknak. Hanyatt feküdtem, a plafont bámulva felsóhajtottam, és keserűen vettem tudomásul, hogy már megint, a mai napon is Árpi az első gondolatom.

Sokáig hevertem ott mozdulatlanul, Soma és Zalán szuszogását hallgatva, megint azon töprengve, hogy vajon miért változott meg Árpi viselkedése velem szemben. De választ továbbra sem találtam, így a fülhallgatómat a telefonomhoz csatlakoztatva, és a fülembe bedugva oldalra fordultam, és a halk, megnyugtató dallamok mellett megpróbáltam visszaaludni. Nem jártam sikerrel, így egy idő után feladtam, átöltöztem, és a lehető leghalkabban elhagytam a szobát, hogy lemenjek reggelizni.