Élettánc [Befejezett]

ZITA

December 22., hétfő

Azt hiszem, egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a mienken kívül még hány suli foglalkoztatja szenteste előtt két nappal is a diákjait, abban pedig biztos vagyok, hogy ezek közül a mienk az egyetlen, ahol a diákok ezt nem bánják. Egy magániskolának viszonylag nagy szabadsága van az ilyen dolgokban, és megteheti, hogy eltér a tanév rendjétől, például azzal, hogy tanulmányi kirándulásokat iktat be olyan időpontokra, ahol máshol már tanítási szünet lenne. Valószínűleg lázonganunk kellene emiatt, és normál esetben azt is tennénk, ha a mai tanulmányi kirándulások éppenséggel nem a Táncművészeti Egyetemre, az Operaházba és a Művészetek Palotájába szóltak volna.

Így viszont nagyítóval kéne keresni azt a diákot, aki nem tűkön ülve várt a mai napra, amikor olyan közegbe kerülhet, amiért rajong, és amikor a művészet mindenhonnan körülveszi. Természetesen én is nagyon izgatott voltam, egész hétvégén másról sem tudtam beszélni Somának, és ma reggel a szokásosnál jóval hamarabb készültem el, aztán negyed óráig doboltam a lábamon a közösségi helyiségben ülve, Somára várva. Közben odalépett hozzám Lelle, és kedvesen kinevetett, hogy a nagy kapkodás és rohanás ellenére, amit fent a szobánkban rendeztem, még mindig itt vagyok a kollégiumban. Nem vettem a szívemre, sőt, örültem neki, hogy a viszonyunk újra fesztelen. Eléggé zavart, hogy az utóbbi időben kicsit távolságtartó volt velem, de lehet, hogy csak valami apróságról volt szó, mert már minden a régi, újra beszél Bogival is, és velem is. A suliban megint sok időt töltünk együtt hármasban, és múlt héten egyszer órák után Lellével elcsábítottuk Bogit plázázni, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy lekössük a figyelmét, és addig se Dani miatt fájdítsa a szívét. Mint megtudtam, az az idióta szépen megbántotta őt, és hiába bizonygatja Bogi állandóan, hogy nem ez volt a célja, minden táncórán vissza kell fognom magam, hogy ne menjek oda beolvasni neki. Csupán azért, mert egy idióta. Igen, idióta az, akinek nem kell a legkedvesebb lány, akit valaha ismertem.

– Itt vagyok, ne haragudj, kicsit elaludtam – futott be Soma lihegve, és kócos hajjal, gyűrött pólóban, lógó cipőfűzőben állt meg előttem. Bár az elmúlt húsz percben megírtam vagy száz felkiáltójelekkel teli, sürgető üzenetet, Somát megpillantva hajlandó voltam egy kis időre szemet hunyni afelett, hogy sietnünk kellene, és elkértem tőle a reggeli ölelésemet.

– Javíthatatlan vagy – taszítottam aztán meg a vállát rosszallóan, mire amolyan „Ez van" stílusban elröhögte magát. Nem, nem vagyunk egy tipikusan nyálas páros, és olyanok sem leszünk soha, akik nyilvánosan elvesznek a másik szájában. Sokaknak valószínűleg fel sem tűnt, hogy bármi is megváltozott volna köztünk az elmúlt másfél hétben, ugyanis majdnem ugyanúgy viselkedünk egymással, mint amikor csak legjobb barátok voltunk. Ez egyrészt árulkodik arról, hogy valójában sosem csak legjobb barátok voltunk, másrészt hatalmas megkönnyebbüléssel és boldogsággal tölt el, mert egyáltalán nem következett be a félelmem, miszerint elveszítem azt, amit Soma eddig jelentett nekem. Nem, minden maradt köztünk, ami eddig megvolt, csak még jobb lett azáltal, hogy kiegészült néhány dologgal. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy megunjam őt, mert egyszerűen szeretek mellette lenni, szeretek hozzáérni, szeretek beszélni vele, szeretem a hatást, amit kifejt rám, szeretek a szemébe nézni, szeretek rámosolyogni. Magyarul teljes egészében szerelmes vagyok belé.

Miközben futólépésben indultunk kifelé a koliból, az ujjaimat fésűként használva próbáltam meg rendezettebb frizurát varázsolni neki, függetlenül attól, hogy azt is szeretem Somában, milyen nagy tehetsége van a haja összegubancolásához.

A sulihoz közeledve láttuk, hogy csoportokban állnak a diákok az épület előtt, és egyből tudtuk, hová kell mennünk, ugyanis Nemes ingerülten kezdett kalimpálni felénk, amint meglátott minket. Mint kiderült, a suli összes táncosa – azért annyira nem vagyunk sokan, a négy évfolyamról négyszer hat, vagyis huszonnégy diák – közül már csak mi hiányoztunk, és miután elnézést kérve besurrantunk a sorok közé, indulhattunk is. Közben megtaláltam a tekintetemmel a képzősök között álldogáló Bogit és Lellét, és vigyorogva integettünk egymásnak, meg tátogva jó szórakozást kívántunk, ekkor azonban Nemes rám kiabált, hogy ne maradjak le, ha már arra sem vettem a fáradságot, hogy időben érkezzek. Azt hiszem, az ő stílusa már nem fog megváltozni, mindig ilyen tüneményes marad.