Élettánc [Befejezett]

EPILÓGUS

JANUÁR 16., PÉNTEK - A FÉLÉVI VIZSGA NAPJA

***

Zita

Óvodás korom óta tudom, hogy a táncban mekkora szerepe van a bemelegítésnek. Nem csak a sérülések elkerülése miatt, hanem azért is, mert sokkal szebb, lazább és gördülékenyebb lesz a mozgás, ha előtte beizzítottad a testedet.

Pontosan tudva ezt, a félévi vizsgám előtt maximum fél órával igyekeztem minden izomcsoportomat átmozgatni az ürességtől kongó lányöltözőben. Éreztem az előttem álló feladat nyomását, és nem kis erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy higgadt maradjak, de ezzel együtt is meglepően jól kezeltem a helyzetet. Főleg ahhoz képest, hogy régebben mennyire ódzkodtam attól, hogy közönség előtt táncoljak, és a táncfellépések előtt mindig a vécébe zárkózva sírtam ki a szemem.

Most viszont koncentrált voltam, és ennek az elsődleges oka az volt, hogy bemelegítés közben azokat a szavakat játszottam le a fejemben újra meg újra, amiket Nemes a Táncművészeti Egyetemen mondott nekem a tánccal kapcsolatban. Egyszerűen megnyugtattak.

Ekkor Soma dugta be a fejét a helyiségbe, ahol egyébként teljesen egyedül voltam. Nem akartam abban az öltözőben bemelegíteni, ahol a másik két lány csoporttársam, így inkább átjöttem egy másikba. Megtehettem, mert nem használta senki, a négy évfolyam közül csak nekünk volt a mai napon a vizsgánk.

- Mi újság? - kérdezte Soma továbbra is az ajtóban állva, és megfejthetetlen arckifejezéséből úgy tűnt, mindenfajta reakcióra készen áll. Ha szét lettem volna esve, megpróbált volna összerakni, beszélt volna a fejemmel, ha pedig minden kötél szakad, valahogyan elintézte volna Nemesnél, hogy ne kelljen táncolnom. Ezért szeretem őt ennyire.

- Kicsit izgulok. De minden oké - mondtam őszintén, mire büszkén elmosolyodott, odasétált hozzám, és az ölelésébe vont. Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és amikor kifújtam, éreztem, hogy a bennem lévő feszültség még tovább csökken.

- Ki kéne mennünk, hátha lassan kezdünk - mondta Soma, én pedig beleegyezően bólintottam. Nem voltam túl beszédes kedvemben, amit ő nem firtatott, csak lazán megfogta a kezem, és kivezetett a folyosóra.

Mivel mindössze tizennyolc az osztálylétszámunk, elég csendes volt a művészeti szárny, a folyosóra érve mégis pont összefutottunk az izgatottan beszélgető Bogi-Lelle párossal. Amikor megláttak minket, egyből felderült az arcuk, és én is örültem, hogy tudtam még találkozni velük a vizsga előtt.

Az sosem volt kérdés, hogy Bogival jól kijövünk egymással, Lellével azonban volt egy kis bukkanó a barátságunkban, aminek csak utólag tudtam meg az okát. Ő maga mondta el nekem, amit igazán nagyon értékeltem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre éretten meg tudtuk beszélni, illetve Lelle megnyugtatott, hogy már rendezte magában a dolgokat. Azóta minden rendben, és a két lány személyében életemben először igazbarátokra találtam, akikkel bármit megoszthatok, akikre számíthatok, ha szomorú vagyok, akikkel éjszakába nyúlóan beszélgethetek Messengeren.

Mielőtt szóba elegyedhettünk volna, még két ember megjelent a folyosón, és mivel elálltuk az utat, igazából kénytelenek voltak ők is megállni. Üdvözlésképpen Tibire és Árpira mosolyogtunk, aztán mindenki várakozva nézett a másikra.

- Izgultok? - tette fel a kérdést elsőként Tibi.

- Halálideges vagyok - fakadt ki Bogi, aztán együttérzőn végigpillantott rajtunk. - Pedig nekem nem is kell fellépnem...