Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

Szeptember 26., péntek

– De jó látni, hogy néha neked is van jókedved – szólított meg Bogi váratlanul, miközben a szokásos szótlan reggeli utunkat tettük az iskola felé. Ránéztem a mellettem haladó lányra, akin először az látszott, hogy csak kicsúsztak a száján ezek a szavak, és valójában nem akarta kimondani őket, de aztán ha már kimondta, félszegen rám mosolygott.

– Miből gondolod, hogy jókedvem van? – kérdeztem. Ugyanis egy szót sem szóltam, nem is mosolyogtam, nem csináltam semmit, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy fel vagyok dobva.

– Azt szoktam játszani, hogy minden reggel megpróbálom kitalálni, hogy éppen milyen hangulatban vagy – árulta el, majd amikor kérdőn felvontam a szemöldököm, elpirult. – Jó, bocsi, csak annyira titokzatos vagy, adja magát a játék. És bár mindig ugyanúgy viselkedsz, és sose szólsz semmit, ha az ember jobban odafigyel, akkor észreveszi a kisugárzásodban a különbségeket. Általában nagyon kedvetlen vagy, néha teljesen meg vagy zuhanva, de pár napja elkezdtél... Hát, sugárzani, legalábbis hozzád képest. Kiegyensúlyozottnak tűnsz. És ez tök jó – fejezte be zavartan, én pedig meg sem próbáltam leplezni az elképedésem. Ő a második ember ebben az iskolában, aki megtanult olvasni bennem. Aki egyáltalán vette a fáradságot, hogy megpróbáljon megérteni. Megköszörültem a torkom.

– Igen. Jobban érzem magam.

– Nagyon örülök – vigyorgott rám, és bár tapintható volt a kíváncsisága az ok iránt, becsültem, hogy nem kérdezősködött. Pár lépés erejéig megint hallgatásba merültünk.

– Köszönöm, hogy észrevetted – mondtam csendesen, és a lábaimat nézve éreztem, hogy Bogi rám néz.

– Szívesen.

Az volt az első olyan pillanat, amikor kifejezetten örültem, hogy suliba menet van társaságom.

Bogi fején találta a szöget, amikor az utóbbi napokban a hangulatomban bekövetkezett változásról beszélt. A hétfőt megelőző napok pokoliak voltak, Tibi teljesen kizárt engem a baklövésem után, amikor otthagytam őt azért, hogy Zalánékkal legyek. Amikor megtettem, nem gondoltam, hogy ezzel a szemében ilyen nagy hibát követek el, nem gondoltam, hogy ez neki ilyen rosszul esik, mert azt sem gondoltam, hogy neki ugyanolyan érzései és gondolatai vannak velem kapcsolatban, mint amiket én fedeztem fel vele kapcsolatban. Azt, hogy mindketten menekülünk valami elől, ami elől a másik menedéket tud nyújtani, mert a másik nem úgy néz ránk, ahogy mindenki más. De mindketten csalódtunk ebben az ábrándban, mindketten azt gondoltuk, hogy tévedtünk egymással kapcsolatban, amíg hétfőn meg nem beszéltünk mindent. Nem jellemző, hogy én lennék az, aki már nem tudja tovább állni a némaságot, de ekkor én voltam, aki kértem, hogy mondja el a baját, mert az utóbbi haragtartós napokban az életkedvem még az alá is lecsökkent, ahol sulikezdéskor volt. És amikor Tibi elmondta, hogy valójában miért haragudott meg annyira, és hogy ennek semmi köze nem volt az apámhoz, ahhoz, hogy ő akar lenni, aki rajtam keresztül hozzá férkőzik, akkor rájöttem, hogy nem tévedtem. Ő tényleg más. Tényleg jobb, és tényleg kedvel, azért kedvel, aki vagyok, nem azért, mert apám fia vagyok.

Rávett, hogy hosszú idő óta először én is kinyissam a számat és beszéljek, elmondjam, ami a szívemet nyomja, kimondjam, ami fáj. El sem hiszem, de beszéltem neki arról, hogy mennyire utálom a zenét, életemben először mondtam ki ezt. És az apámról is beszéltem, végre bevallottam valakinek, hogy gyűlölöm ezt az iskolát, az egészet nem én akartam, csak kényszerítettek.

Mivel már hosszú ideje nincs senki, akihez őszintén beszélhettem volna, el is felejtettem, hogy mennyire jó érzés is ez. És a legfurcsább, hogy nem bántam meg egy szót sem. Igaz, egy kicsit zavarban vagyok, amióta tud ezekről a dolgokról, mert nem vagyok hozzászokva, hogy valaki az álarcom mögé lát, de akkor sem bánom, hogy engedtem egy bepillantást az igazi énembe Tibinek.