Élettánc [Befejezett]

BOGI

December 2., kedd

Így utólag a szülinapom már csak egy illúziónak tűnik, egy buboréknak, ami egy kis időre minden nem szép és jó dologtól elzárt, és amiből azóta vissza kellett térnem a sokkal kevésbé meseszerű valóságba. A mai ugyanis már megint egy olyan nap volt, ami után lelkileg kimerülten és a könnyeimet nyelve aludtam el.

A hangulatomat először is szokás szerint a szüleim alapozták meg, akiknek a fegyverszünete nem tartott tovább egy napnál, és akik egyáltalán nem úgy néznek ki, mint akik ki fognak békülni és túljutnak ezen az igen nagy házassági válságon. A válóper be lett nyújtva, várnak az első tárgyalásra, addig pedig veszekszenek változatlanul, még azt a lehetőséget is pedzegetik, hogy apu költözzön el tőlünk már most. Megrémít a gondolat, hiszen az apukám életem mind a tizenöt éve alatt a mindennapjaim és az életem szerves része volt, és félek, ez változni fog, ha már nem egy helyen fogunk lakni. De persze ez valószínűleg semmi ahhoz képest, amit Blanka érez. Illetve érezne, ha tudna erről a fejleményről, de egyelőre anyuék nem merték neki felvetni, és nekem sincs hozzá szívem. Megóvom, amíg lehet, bár ezzel nem tudom, hogy valójában jót teszek-e neki.

A suli felé vezető utunk szótlanul telt, mint ahogy mostanában mindig. Kezdek komolyan aggódni Árpi miatt, mert napról napra szomorúbbnak és kifacsartabbnak látszik, és fogalmam sincs miért, illetve mit tehetnék, hogy segíthessek. Elég rossz végignézni, ahogy egyre mélyebbre süllyed valaki, akit kedvelsz.

A borongós idő miatt elég kedvetlen volt rajzon a csapat, de Bíró kivételesen nem volt elnéző velünk, keményen bevasalta a házikat, és beírta az egyest annak, aki nem készítette el a kért rajzot. Ez egyébként egyedül Odettet érintette, aki amúgy született rajztehetség, de elég lazán veszi és csak akkor alkot, amikor kedve van, így a képességeit nem igazán tükrözik vissza a hullámzó jegyei.

A házik megbeszélése után aztán bele is vágtunk egy új projektbe, mivel Bíró felhívta rá a figyelmünket, hogy már december van, ami azt jelenti, hogy a következő hónapban lesz a félévi vizsga, és még bőven van dolgunk. Engem sikeresen megijesztett, mivel az utóbbi időben a magánéletem hullámvölgyei miatt nem mindig nyújtottam a legjobbamat a rajzolásban, úgyhogy a mai duplaórát úgy dolgoztam végig, mint a kisangyal.

A második óra után Zitával együtt kanyarodtam ki a művészeti folyosóról, és amikor rámosolyogtam, ő fáradtan és szomorkásan mosolygott vissza, amiből egyértelmű volt, hogy ő sincs éppen a legjobban.

– Baj van? – simítottam meg a karját, mire lesütötte a szemét.

– Nem, csak... Fáradt vagyok. Meg kimerült. De nem gond, holnapra biztos elmúlik – erőltetett magára derűs arckifejezést

– Gondolom ez az idő is hozzájárul – intettem ki az aula ablakán a szürke égboltra meg a ködre.

– Aha, biztos attól van – hagyta rám. Lopva szemügyre vettem a szemem sarkából, ahogy mellettem sétált. Igazából világos volt, hogy valami más a baja, és az is, hogy nem akar engem terhelni vele. Csakhogy én meg szívesen meghallgattam volna.

– Zita – szólítottam meg a lépcsőn felfelé menet, mire karikás szemeivel rám pillantott. – Barátok vagyunk. Ez azt jelenti, hogy megbízhatsz bennem, és ha problémád van, azt nyugodtan elmondhatod. Én aztán senkinek nem adom tovább, ha ettől félsz.

A lépteit figyelve tette meg a lépcsőfokokat, és láthatóan visszahúzódott egy kicsit a csigaházába. De mint kiderült, azért, mert azon gondolkodott, amit mondtam.

– Oké – sóhajtott egy hatalmasat. – Elmondom neked, mert félek, hogy megőrülök, ha nem beszélek róla valakinek.

– Szuper – mosolyogtam rá őszintén, aztán mivel sejtettem, hogy nem szeretné, ha más is fültanúja lenne, behúztam magammal a lánymosdóba. Szerencsénk volt, egy felsőbb éves lány éppen akkor mosott kezet, és miután kiment, kiürült a helyiség. – Hallgatlak – dőltem neki a csempének, és biztatóan néztem rá.