Élettánc [Befejezett]

BOGI

Szeptember 1., hétfő

A telefonom ébresztője pontosan 6 óra 00-kor vágta ketté a szobám csöndjét, én pedig ugyanebben a pillanatban felijedtem az egyáltalán nem mély álmomból. Annyira izgatott voltam egész éjjel, hogy csak egy-egy órára tudtam elaludni, és a tudatalattim akkor is készenlétben állva várta, hogy mikor kell majd felkelnem. Viszont ez egyértelműen jófajta izgatottság volt, alig vártam, hogy reggel legyen, és belevethessem magam az új napba.

Azért vártam egy kicsit a lábaimat átkarolva, nagy levegőt vettem és kifújtam, aztán halvány mosollyal az arcomon kipattantam az ágyból.

Elosontam a húgom szobája előtt és behajtottam az ajtaját, hogy ne ébredjen fel a készülődésemre, aztán tovább osontam a lépcsőn lefelé, a konyhában viszont abbahagytam az osonást, látva, hogy anyu már ébren van, és az asztalnál ülve kávézgat.

– Jó reggelt – mondtam neki félhangosan, de ő csak bólogatott, és továbbolvasta a telefonján a híreket. Gondoltam, akkor ezt is jól megbeszéltük.

A szememet forgatva vettem ki a tejet a hűtőből, és készítettem magamnak egy bögre kakaót, majd megkentem lekvárral egy szelet kenyeret, és letelepedtem anyu mellé. Igazság szerint nagyon szívesen csacsogtam volna az első iskolai napról valakinek, de annyira elfoglaltnak látszott már korán reggel, hogy végül szó nélkül ettem meg melletti a reggelimet. Persze, hogy elfoglaltnak látszott, anyu mindig elfoglalt, legalábbis szeptember elsejétől június tizenötödikéig borzalmasan, és ma éppen szeptember elseje van, ami a tanároknak éppúgy az agyhalál kezdetének időszaka, mint a diákoknak. Ezért úgy döntöttem, a körülményekre való tekintettel ezúttal elnézem neki, hogy észre sem vesz.

Apu bezzeg még aludt, anyuhoz képest szerintem aranyélete van gyógyszerészként, emberbarát a munkaideje, és magas a fizetése. Nem csoda, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb személyiség, és jobban figyel a húgomra meg rám.

Amikor végeztem az evéssel, a mosogatóba raktam a tányért és a bögrét, és visszamentem az emeletre, hogy iskolai külsőt varázsoljak magamnak. Örültem, amikor az osztályfőnökünk pár napja küldött leveléből kiderült, hogy ebben a suliban nem szokás évnyitót tartani, ugyanis így nem kellett bajlódni az ünneplőruhával, amit sok más göncömhöz hasonlóan kinőttem tavaly óta, miután elkezdtem megnyúlni. Így tehát az időjárás-előrejelzésnek megfelelően egy rövid farmernadrágot és egy vékony, rózsaszín pólót vettem fel, meg a reggeli időpontra tekintettel a fehér pulcsimat.

A fürdőben aztán összefutottam a húgommal, akit épp az imént kelthetett fel anyu, mert még a szemét sem tudta rendesen kinyitni az álmosságtól. És elég morcos is volt, ugyanis garantáltan nem örült annak, hogy üdvözlés gyanánt jól összeborzoltam a haját.

– Hagyjál már, Bogiii – nyafogta azon a tipikus blankás módon, ami előcsalt belőlem egy kuncogást. Blanka csúnyán nézett rám, de ez félkómásan nem olyan könnyű feladat, így a végeredmény elég vicces volt.

– Ne duzzogj már, te – nevettem ki, miközben a számba vettem a fogkefémet.

– De vége a szünetnek – panaszkodott, és tényleg úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban elsírhatná magát.

– Na és? Valószínűleg ez egy nagyon klassz tanév lesz.

– Nagyon idegesítő, hogy mindig ennyire optimista vagy – osztott ki mérgesen, aztán otthagyott. Egyrészt elámultam, hogy negyedikesként olyan szavakat ismer, mint az „optimista", másrészt megbizonyosodtam róla, hogy még mindig elég gyerek, akinek minden második napja hisztinap.

Nem vagyok egy nagy sminkes, így csak szájfényt használtam, meg szempillaspirált, de biztos, hogy mindenki meggyanúsítana, hogy pirosítót is, pedig nem, magától is pirospozsgás az arcom. De úgy állandóan, akkor pedig kész katasztrófa, amikor még zavarba is jövök, olyankor lángol az egész fejem, ez pedig sajnos nem egy ritka jelenség.