Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

November 3., hétfő

Az őszi szünetem az egyik szempontból pont ugyanolyan borzalmas volt, mint gondoltam.

Apám kihasználva, hogy iskolai szünetem van, elcipelt magával egy újabb hangversenyre, bár természetesen az sem érdekelte volna, ha ehhez ki kell vennie a suliból. Ezúttal szerencsére Magyarországon maradtunk, és csak két napig tartott, de ez is bőven elég volt, sőt sok is. Egy idő után már alig bírtam ki, hogy ne fogjam be a fülem, hogy ne kelljen tovább hallgatnom a sok hangszert, és az udvariaskodástól is elment a kedvem, mikor apám már az ezredik komolyzenésznek mutatott be, és dicsekedett el velem, mintha én lennék az ő büszkesége. Azt persze mindig elfelejtette megemlíteni, hogy valójában utál engem, és hogy én még ennél is jobban utálom a zenét, és soha az életben nem foglalkoznék vele, ha nem lennék kényszerítve.

Mint az ilyen alkalmakkor mindig, most is másodpercenként fordult meg a fejemben, hogy kiugrok az ablakon, de végül csak kibírtam, és hazaérve bezárkóztam a szobámba az őszi szünet további részére.

De mégsem tudom azt mondani, hogy utáltam ezt az egy hetet, mert a másik szempontból olyan csodálatos volt, amire igazán nem számítottam.

Szinte elröpültek a nappalok és az éjszakák, amik alatt Tibivel beszélgettem. Először csak írogattunk, de szinte állandóan, le sem tettem a telefonom egy percre sem, aztán megengedtem neki, hogy felhívjon, habár utálok telefonálni. Legalábbis eddig azt hittem, hogy utálok. Azonban Tibivel ez is annyira gördülékeny és kellemes volt, hogy teljesen el is feledkeztem az idő múlásáról, és annyit nevettem, amennyit már nagyon régen nem. Megállás nélkül kapcsolatban voltunk, éjjel az utolsó, reggel pedig az első dolgunk volt, hogy üzentünk egymásnak; egyszerre beszélgettünk semmiről és mindenről.

Tehát ilyen, amikor az embernek van egy kapcsolata. Sosem gondoltam volna magamról, hogy képes vagyok ennyi időt eltölteni valakivel, de egyelőre ez a dolog Tibivel boldogabbá tesz, mint bármi azóta, hogy az apám elégette minden rajzcuccomat.

Alig vártam a mai napot, hogy végre személyesen is találkozhassunk, de közben egy kicsit tartottam is tőle, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek, hogyan viselkednek az emberek általában egy kapcsolatban, és hogyan egy azonos neműek közti kapcsolatban. Nem tudtam, hogy titkolnunk kéne-e, vagy egyáltalán akarom-e titkolni, ugyanakkor azt sem, hogy fel merem-e vállalni.

Egyszerre idegesen és izgatottan várakoztam Bogira a házuk előtt, mindenesetre nagyon szerettem volna már indulni, így megkönnyebbültem, amikor végre kilépett a kapun.

– Szia! – üdvözölt őszinte örömmel, és attól tartottam, hogy meg akar ölelni, azonban az utolsó pillanatban leengedte maga mellé a karjait, és simán csak elindultunk a suliba. – Mesélj, mi van veled? Egy szót sem hallottam felőled egész szünetben!

– Ez azért túlzás – sütöttem le a szemem zavartan, pedig tényleg nem voltam vele bőbeszédű. Éppen Tibivel beszélgettem, amikor írt, ezért úgy voltam vele, hogy majd később válaszolok neki rendesen, de... Később is Tibivel beszélgettem. – Ne haragudj, csak... Elfoglalt voltam.

– Ó, értem – bólintott, és láttam rajta, hogy igyekszik nem a szívére venni, de azért egy kicsit rosszulesik neki. Egy darabig csendben sétáltunk, aztán felsóhajtottam. Nem terveztem, hogy beavatom a részletekbe, de Bogi az a fajta kedves ember, akit lehetetlen bűntudat nélkül megbántani.

– Nem akármivel voltam elfoglalva – köszörültem meg a torkom, mire egyből érdeklődve nézett rám. – Tibivel beszélgettem... Egész szünetben.

Ahogy sejtettem, ezt hallva egyből felélénkült.

– Komolyan? Egész szünetben? Hát megmondtam én, hogy viszonozza az érzéseidet, muszáj összejönnötök, annyira jó lenne – lelkendezett, én pedig szigorúan a földre szegezett tekintettel biccentettem.