Élettánc [Befejezett]

BOGI

Szeptember 8., hétfő

Imádom ezt az iskolát! Őrület, hogy bármikor megyek végig a folyosón, valahonnan mindenképp hallok kiszűrődő zenét vagy éneket, mindegy, hogy szünet legyen vagy óra, és a legváratlanabb pillanatokban jönnek szembe velem könyékig temperás és grafitos diákok. Nekem erre van szükségem, mindig is erre volt, és most valósággal lubickolok az élményben. Csak aztán bírjam tartani a lépést...

Ugyanis egyáltalán nem olyan emberekkel vagyok a képzős tagozaton, akik alacsonyra tennék a mércét. Kezdjük például Lellével, akivel olyan hamar megtaláltam a közös hangot, és akivel az elmúlt hét legtöbb percét együtt töltöttük. Lelle nagyon jókedélyű, életvidám lány és nem utolsósorban irigylésreméltó művész. Már az első alkotásainál láttam, hogy mennyire tehetséges, komplett világokat tud teremteni egy rajzlapon, minden vonás megtervezett, pénteken az egész napos rajzolás során képes volt órákon keresztül egy helyben görnyedni a festővászon előtt. Aztán ott van ennek a teljes ellentéte, Odett, a kissé fura, csendes, lilahajú osztálytársam. Neki egy mű elkészítésére nem órákra volt szüksége, hanem csak egy félre, a végeredmény mégis bámulatos volt, és semmiben nem maradt el Lelle munkájától. Odettnek is elképesztő a kézügyessége, lendületesek a vonásai, ő maga pedig egy igazi elvarázsolt művészlélek.

A fiúk közül Istivel lettem egész jóban, ő is ugyanúgy a grafitos technikákat kedveli, ahogy én, és pénteken, a többiek mesterműveit látva többször néztünk össze amolyan „aha, oké" jelleggel. Pedig neki sincs miért szégyenkeznie egyáltalán. A csoport utolsó két tagja Bálint és Barni, akik bár legjobb barátok, érezhetően más szinten vannak a rajzolásban. Egyértelműen Bálint a jobb, ő simán van Lelle és Odett szintjén, míg Barni inkább valahol ott tarthat, ahol Isti és én.

A tanárunk, Bíró Tamás is elképesztő jófej. Huszonöt évesnél nem lehet több, így nagyon jól szót ért a diákokkal, közvetlen és poénos, és természetesen a festményei is bámulatosak. Nem mellesleg a suli minden harmadik lánya bele van esve, ami a kinézetéről is elmond egy pár dolgot.

Az első hetem tehát nagyon jól telt, így továbbra is lelkesen vetettem bele magam a másodikba. Jól is indult a reggelem, hiába kelt ezúttal apu is korán, kivételesen nem találtak maguknak veszekednivalót anyuval, Blanka nem nyűgösködött, a copfom elsőre is sikerült púpmentesre, és suliba menet Danival sem futottam össze. Apropó, Dani. Fekete Dániel egyértelműen azon kevés tényező között van, amik nem járultak hozzá ahhoz, hogy a múlt hetem jól sikerüljön. Egy szót sem váltottam vele az első napi rövid párbeszédünk óta – bár az is éppen elég volt, hogy maradandó rossz érzésem legyen miatta –, de attól még a felém tett gesztusaiból éreztem, hogy nem kedvel. Vagyis pont ez az, hogy nem voltak felém tett gesztusai. Rengeteg ismerőst szerzett magának egy hét alatt, szinte minden szünetben beszélget valakivel, de rólam egyszerűen nem vesz tudomást, hiába ülök előtte. Amikor pedig párszor megpróbáltam nyitni felé, és kedves mosollyal hátrafordultam, hogy megszólítsam, akkor vagy fel sem nézett a telefonjából, vagy olyan jeges pillantással illetett, hogy végül nem mondtam semmit. Persze lehet, hogy csak paranoiás vagyok, mert megkérdeztem Lellét, hogy Dani szerinte sem örül-e a jelenlétemnek, és azt mondta, hogy ő nem tapasztalt semmi ilyesmit, csak beképzelem. És hogy lazítsak, Dani arrogáns és flegma, nem lehet kiszámítani, hogy mikor és kivel fog bunkózni. Hát nem tudom, én egyelőre nem látom, hogy rajtam kívül mással is így viselkedne...

A lényeg tehát, hogy reggel nem láttam, miután suliba indultam, az utólag jött osztálytársunk viszont csak néhány méterrel ment előttem. Árpinak hívják, és bár én nem vagyok tisztában a mai magyar komolyzenei viszonyokkal, elvileg az apja valaki nagy ember ezen a téren, ami miatt az énektanáruk folyton kivételezik vele. De Anna szerint – aki ugyebár együtt jár vele énekórákra – annak ellenére, hogy döbbenetesen tehetséges, egyáltalán nincs eltelve magától, amit el is hiszek, mert még csak beszélni sem hallottam őt egyszer sem.