Élettánc [Befejezett]

BOGI

Október 20., hétfő

„– Elegem van belőled! A füled botját sem mozdítod ezért a családért, miközben én minden nap végkimerülésig hajtom magam!"

„– A fülem botját sem mozdítom? Csak emlékeztetlek, hogy én vagyok ebben a családban az, aki a pénz jelentős részét megkeresi!"

Szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire csodálatos reggel egy ilyen párbeszédre ébredni.

Ez irónia volt. Méghozzá hatalmas.

A fejemet a párnámba fúrva próbáltam meg kizárni a szüleim kiabálását, aztán észbe kaptam és rohantam becsukni Blanka szobaajtaját, hogy ha valamilyen csoda folytán még nem ébredt volna fel, akkor maradjon is ki ebből az újabb csetepatéból, de persze nem történt csoda, a húgom álomittas szemekkel, bánatosan ült az ágya szélén, és látszott rajta, hogy anyuék veszekedését hallva alig valami választja el attól, hogy sírni kezdjen. Teljesen megértettem, én is hasonló lelkiállapotban voltam, így tettem egy kísérletet arra, hogy megvigasztaljam, azonban rajtam csapódott le a hangulata, sipítva közölte, hogy húzzak a szobájából. Az én hangulatom meg rajta csapódott le, hozzávágtam, hogy mennyire egy kibírhatatlan hisztérika, és becsaptam magam után az ajtót.

Tehát egyszerűen fantasztikusan kezdődött a napom, a szüleimnek sikerült bearanyoznia. És én még azt hittem, megtanulták diszkrétebben kezelni a viselt dolgaikat, hogy megkíméljenek engem és Blankát, de nem, ez hosszútávon túl nagy feladatnak bizonyult számukra.

A reggeli készülődésem alatt egy pillanatra sem maradt abba a földszinten az ordítozás, így fogmosás közben már eleredtek a könnyeim, borzasztóan elkeseredtem, hogy miután azt hittem, talán kezdenek jóra fordulni a szüleim között a dolgok, kiderült, hogy még mindig ugyanott tartunk, mint az elmúlt hónapok folyamán állandóan.

Bár sosem szoktuk Árpival előzetesen egyeztetni a suliba menés időpontját, most kivételesen ráírtam, hogy ma nem jönne-e egy kicsit korábban velem iskolába, mondjuk úgy most rögtön, és ő legnagyobb meglepetésemre azonnal belement, nem is kérdezett semmit, csak megírta, hogy „Oké".

Más emberek talán szeretnek begubózni, ha kivannak lelkileg, de nálam fordítva van, ilyenkor csak még jobban vágyom a társaságra, és nem akarok egyedül maradni, így őszintén örültem neki, hogy Árpi velem jön.

A házunk előtt várakozva, és az őszi hűvösben fagyoskodva még mindig a sírással küzdöttem, az érkező Árpi azonban nem tette szóvá, hogy észrevette volna, csak köszönt, aztán a szokásos csendben elindultunk a suli felé. Már ez az ismerős, biztonságos szituáció is elég volt ahhoz, hogy egy egész kicsit megnyugodjak.

– Ne haragudj, hogy elutasítóan reagáltam a festményedre – törte meg hirtelen a csendet, én pedig annyira máshol jártam, hogy először fogalmam sem volt, miről beszél. De aztán rájöttem, hogy arról, amikor körülbelül két hete megmutattam neki az olajfestményemet, és elkezdtem lelkendezni róla, ő pedig rejtélyesen viselkedve végig sem hallgatott, hanem berohant a suliba.

– Semmiség – vontam vállat őszintén, hiszen kis híján már el is felejtettem az incidenst.

– Nem is akarod tudni az okát? – pillantott rám Árpi félig meglepődve, félig szórakozottan.

– Ennyire kíváncsi embernek ismersz?

– Igen, egyértelműen – válaszolta egyből, mire halványan elmosolyodtam.

– Oké, akarom tudni az okát – feleltem rövid gondolkodás után. – Na és te szeretnéd elmondani?

Most rajta volt a sor, hogy gondolkodjon, és fel voltam rá készülve, hogy végül nemet mond, de ismét meglepetést okozott.