Élettánc [Befejezett]

ÁRPI

December 19., péntek

Hosszú-hosszú idő óta először ma nem úgy ébredtem, hogy azt kívántam, bár ugyanitt feküdnék már, csak úgy tizenhat órával később, elalvásra várva. Nem, melegséggel a szívemben ébredtem a tegnapi nap hatásától, és várakozással az előttem álló napnak köszönhetően. Hatalmas kihagyás után újra azzal a tudattal ébredtem, hogy Tibi a barátom.

Aztán persze körülnéztem, és megállapítottam, hogy még mindig nem vagyok otthon, még mindig anyám egyik barátnőjénél húzzuk meg magunkat, az apám még mindig egy seggfej, és az életem korántsem jött rendbe, de leállítottam magam, még mielőtt ezek a gondolatok visszataszíthattak volna a kedvetlenségbe. Mert már tudom, hogy külön kell egymástól választanom a két dolgot, Tibit és a szüleimmel való konfliktusomat. Nem hagyhatom, hogy az egyik hatással legyen a másikra, hogy az utóbbi tönkretegye az előbbi örömét. Ezt nagyon nagy áron tanultam meg, és többet nem szándékozom elfelejteni.

Így a régi szokásunkhoz híven írtam Tibinek egy jó reggelt-üzenetet, megmosolyogtam, amikor szinte azonnal visszaküldte, miközben elkészültem az iskolába, megpróbáltam nem tudomást venni az anyám és köztem lévő feszült légkörről, válaszoltam Boginak, hogy mehetünk együtt, és végül sikerült még mindig viszonylag jókedvűen kilépnem a lakásból, annak ellenére, hogy kint fogvacogtató hideg uralkodott, és valami havaseső féle szitált.

Mire odaértem Bogihoz, már nagyjából felkelt a nap, így közös utunkat világosban kezdtük meg. Bogi természetesen pörgött ezerrel, ugrált a boldogságtól, hogy újra rendben vagyunk Tibivel, és követelte, hogy sokkal több részlettel lássam el, mint amennyit tegnap este sebtében megírtam neki. Eleinte kicsit kelletlenül, aztán egyre felszabadultabban kezdtem beszélni, végül azon kaptam magam, hogy éppen azt tárgyalom ki Bogival, Tibi pontosan mennyire is csókol jól... Nincs mese, ez a lány elvitt a rossz irányba, és jelentős szerepe van abban a nem is kicsi változásban, ami tanév eleje óta végbement a kommunikációs képességeimet illetően.

Ha már engem ennyire kitárgyaltunk, eszembe jutott, hogy rákérdezzek az ő szerelmi életére is, ugyanis az utóbbi időben néhányszor feltűnt, hogy egyre inkább összemelegedik az osztályunk nagymenőjével, Danival, akiről egyébként nem vagyok a legjobb véleménnyel, már a kezdetek óta. Bogi csillogó tekintete túlságosan gyorsan vált szomorúvá, és egy nagy sóhajtást követően elmesélte, hogy annak a dolognak már vége, pontosabban el sem kezdődött, mivel Dani nem akar elköteleződni, nem akar barátnőt, és egy közeli barátnál többet nem érez Bogi iránt. Hümmögve hallgattam, és nem igazán tudtam, mit illene reagálnom, így kimondtam az őszinte véleményem: Hogy eddig is tudtam, hogy Dani egy idióta, de ezek szerint még annál is idiótább, mint gondoltam. Úgy tűnt, Boginak valami ilyesmire volt szüksége, mert elnevette magát, és a hálás pillantásából éreztem, hogy ez jólesett neki.

Ezután nemsokára elérkezett a pillanat, amikor a naptári évben utoljára, karácsonyi daloktól kísérve, és mézeskalács illat közepette léptünk be az osztálytermünkbe. De persze nem ezek a tények voltak azok, amik miatt olyan jelentős volt számomra a belépés, sőt, mindegyiket elfelejtettem egy másodperc alatt, ahogy megláttam Tibit. Le se tagadhatta volna, hogy ő is izgatottan várt rám, mert az érkezésünkre egyből felpillantott, és boldogság öntötte el az arcát, miután találkozott a tekintetünk. Annyira hiányzott már ez. Hogy rám nézve ne fájdalmat, hanem örömöt lássak rajta.

- Szia - köszöntöttem mosolyogva, miközben leültem mellé.

- Szia - visszhangozta boldogan, és felemelte a kezét, aztán valószínűleg rájött, hogy ő sem tudja, mit szeretne csinálni, és megállt a mozdulat közben. Rövid dilemmázást követően a padra fektettem a kezemet, tenyérrel felfelé, és bár egy szót sem szóltam, Tibi értette a gesztusaimból, hogy mit akarok ezzel. Csodálkozva megemelte a szemöldökét, aztán elvigyorodott, odanyújt, és összefűzte az ujjainkat a padon. Így maradtunk egészen az első óra kezdetéig, nem törődve azzal - és igazából észre sem véve -, hogy ki megy el előttünk vagy mellettünk. Azáltal, hogy majdnem elvesztettem Tibit, úgy érzem, megtanultam igazán értékelni őt, és azt, hogy nem természetes, hogy velem van. Ezért ha velem van, akkor ezentúl senki más véleménye nem fog érdekelni.