Forza Milan

20. fejezet

Lexy

Miután kiveséztük a kedvenc játékosaimat, csend telepedett ránk és újra a meccsre koncentráltunk. Sajnáltam a csapatot, mert teljesen szétcsúsztak a pályán és a végén 2-1-re kikaptak. Stephan és Riccardo szomorúan nézték, ahogy a többiek fancsali arccal sétálnak le az öltözőbe.

- Úgy hallottam, hogy rezeg a léc Allegrinek - mondta halkan Ricky és komoly szemekkel nézett a Fáraóra.

- Én is hallottam, de már reménykedni sem merek - sóhajtotta a srác.

- Kit szeretnétek a helyébe? - kíváncsiskodtam.

- Nem tudom - vonta meg a vállát Montolivo. - Ennél bárki jobb lehet. Miért?

- Csak érdekelt, mert a nagy nevek mind foglaltak. Guardigola, Ancelotti, Tata Martino, Simeone és a többiek mind-mind leszerződtek már valahova. Kíváncsi lennék, hogy ki az aki elvállalná, hogy kihúzza a csapatot a szarból - néztem rájuk én is szomorúan mert tudtam, hogy nekik sem jó ez a mostani helyzet.

- Kezdek félni tőled - vigyorgott rám a középpályás. - Nem vagy te fiú véletlenül?

- Szerinted? - nevettem fel hangosan, mert jó volt Montolivoval hülyéskedni, míg Shaarawy összehúzott szemekkel nézett ránk.

- Háát, ahogy elnézlek - vezette végig a tekintetét rajtam - biztosra mondhatom, hogy lány vagy.

- Köszönöm a felvilágosítást, de ezt én már 17 éve tudom - forgattam meg a szemeimet.

Lassan kiürültek a folyosók, már csak a fanatikus szurkolók hangját lehetett hallani, akik autogram reményében skandálták kedvenc focistájuk nevét. Sétálás közben értünk el az öltözőhöz, ahonnan hatalmas zsivaj szűrődött ki.

- Ez hiányzik a legjobban - sóhajtott fel Riccardo.

- Azt hittem, hogy a foci? - vigyorgott rá Stephan, mire Montolivo hátba vágta.

- A hülye fejetek, meg a beszólásaitok hiányoznak, te fafej! - pirított rá.

Nevetni kezdtem rajtuk, mert ezután csesztetni, lökdösni kezdték egymást.

- Mint két óvódás - morogtam magyarul, mire rám néztek.

- Mit mondtál? - kérdezte Stephan.

- Semmit - ingattam meg a fejemet és próbáltam ártatlanul pislogni rájuk.

- Naa, légyszi mond el - nézett rám kiskutyaszemekkel, de továbbra is a fejem ráztam.

- Oké, te akartad - néztek össze Rickyvel. - Ha nem mondod el, akkor megcsikizünk - álltak elém úgy, hogy ne tudjak elszökni.

- Nee - vetettem rájuk egy könyörgő pillantást, mert utáltam, ha csikiznek, de nem volt rájuk hatással. Stephan közelebb lépett és az oldalamba mélyesztette az ujjait. Megugrottam, de pont Montolivo mellkasának ütköztem.

- Elmondod? - vigyorgott rám gonoszan a csatár. Tudtam, hogy nincs más választásom.

- Oké, oké - adtam meg magam. - Azt mondtam, hogy olyanok vagytok, mint az óvódások.

- Igeeen? - emelte fel Montolivo a szemöldökét. - Akkor most ezért csikizünk meg.

- Nem ér! - próbáltam szabadulni a kezük közül. - Azt mondtátok, hogy nem csikiztek tovább, ha elmondom, hogy mit mondtam - néztem rájuk őzike szemekkel.

- De akkor még nem tudtuk, hogy leovisoztál minket - játszotta a sértődöttet Stephan.

- Ha bocsánatot kérek akkor békén hagytok? - reménykedtem.