Forza Milan

114. fejezet

Lexy

-Sajnálom - néztem hatalmas szemekkel az előttem állóra. - A fene se gondolta, hogy ekkora feneket kerítenek egy puszinak - utaltam a mostanában körülöttünk folyó médiacirkuszra. Az összes sajtóorgánum a mi fényképünkkel volt tele és a találgatásokkal, hogy most akkor mi lehet köztünk, de egyiknek sem volt köze az igazsághoz.

- Nyugi - vigyorgott rám a magasból Gigio majd átkarolta a vállamat, hogy magához húzzon. Mostanában megint sokat lógtam a csapattal, főleg a lökött égimeszelővel.

- Bolond vagy! - kiáltottam fel ijedten és amilyen gyorsan csak tudtam kibújtam a karjai alól.Gyorsan körül néztem a folyosón és megnyugodva konstatáltam, hogy rajtunk és a focistákon kívül nincs ott senki. - Más se hiányzik, csak még több kép - dohogtam idegesen.

- Hát ez jó! - röhögött a kapuspalánta. - Most már azt is elmondhatom, hogy félnek tőlem a nők, mert akkora kísértést jelentek nekik, hogy nem tudják magukat türtőztetni.

- Idióta! - könyököltem a gyomrába amitől látványosan összegörnyedt. - El ne hidd már! Én csak nem szeretnék megint olyan telefont kapni, mint a múltkor - sóhajtottam fel.

- Nagyon dühös volt a Fáraó? - komolyodott el Gigio arca. - Mondtam, ha kell felhívom és elmagyarázom neki a helyzetet...

- Köszi, de már megtettem. Ha az nem volt neki elég - vontam meg a vállam arra gondolva, hogy azóta a reggel óta nem beszéltünk Stephannal. Nem hívott, én pedig nem tudtam, mikor lehet őt keresni.

- Jó, de...

- Nem - torkoltam le a srácot, ami elég viccesen nézhetett ki, mert majd két fejjel magasabb volt nálam és a szavaimra összehúzta magát. A látványra elmosolyodtam. - Annyira imádom, hogy én meg ilyen hatással vagyok a pasikra - legyintettem röhögve.

- Te kis... - nézett rám összehúzott szemekkel az újdonsült barátom, majd gonosz fény csillant meg a szemében, ami rám nézve semmi jót nem jelentett.

- Mire készülsz? - kérdeztem óvatosan miközben fél szemmel már a menekülő útvonalat kerestem.

- Azt hiszem tudom, mivel fogom letörni az egódat - rántott a mellkasához és karjai, mint a satu úgy fogtak közre. - Szerintem, ha megcsikizlek...

- Ne! - kiáltottam fel és vergődve próbáltam lerázni magamról, de semmit nem értem el vele, legfeljebb annyit, hogy a többi focista is érdeklődve figyelte a fejleményeket.

Gianluigi ujjai még el sem érték az oldalamat, már visítottam, mint egy kismalac. Hiába könyörögtem kegyelemért, Monty, Kaká és a többiek is csak nevetve nézték a szenvedésemet.

- Ké-hé-r-le-hek! - kapkodtam a levegőt. - Be-he-pi-hi-si-hi-lek!

Ahogy ezt kimondtam, végre megszűnt a csikizés és én majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől.

- Ezt még visszakapod! - villantottam egy gyilkosnak szánt pillantást a kapusra, majd elstartoltam a mosdók felé. Ajtócsukódásig hallottam a nevetését a kis dögnek. Hangosan, pufogva vetítettem előre azokat a halálnemeket, amikkel el fogom tenni láb alól a colost.

- Nem is tudtam, hogy ilyen kreatív vagy - szólított meg egy hang, ahogy kiléptem az egyik fülkéből. Ijedtemben ugrottam egyet, de a szívem nem ettől kezdett gyorsabban verni.

- Te mit keresel itt? Tudtommal ez a női mosdó - nyitottam meg a csapot, hogy megmossam a kezeimet.

- Tudod, gondolkodtam - húzta kaján vigyorra a száját, amiről én sajnos nem tudtam levenni a szememet.

- I-igen? Mégis miről? - ráztam meg zavartan a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim.

- Erről az egész elbaszott helyzetről - lépett közelebb, mire én automatikusan hátráltam. Ezt egészen addig tudtam megtenni, míg a hátam a hideg falhoz nem nyomódott. Rémült tekintettel figyeltem ahogy karjait a fejem mellé helyezve csapdába zárt. A helyzeten az sem segített, hogy a tekintete szinte megbabonázott.

- Nem-nem tudom miről beszélsz? - dadogtam, hogy megtörjem az idegesítő csendet ami a csempékkel körbe vett helységben még nyomasztóbbnak tűnt.

- Akkor megmutatom - hajolt egyre közelebb hozzám és én, mint a fényszórótól megriadt vad, csak álltam tehetetlenül, míg ajka le nem csapott az enyémre. Mézédes csók volt. Először csak óvatos, puhatolódzó, majd átváltott egyre követelődzőbbé, szenvedélyesebbé.

- Mattia, ezt nem... - súgtam lehunyt szemekkel, mikor egy pillanatra megszakította köztünk a kapcsolatot.

- Cssssh - simított végig hüvelykujjával az ajkamon. - Most nem akarok gondolkodni - motyogta, majd újra birtokba vette a számat. Én pedig hagytam, mert az érzések felülkerekedtek rajtam. Ujjaimmal a barna fürtök közé túrtam és erősebben szorítottam magamhoz. A testem önálló életre kelve simult az előttem állóéhoz.

- Lex - suttogta a fülembe forró lehelettel, ezzel az egész testemet megborzongatva. - Istenem, tudod mióta várok erre? - hintette be apró puszikkal a nyakamat, a vállgödrömet és ezzel megszakította az összeköttetést az agyam és köztem. Már nem láttam mást, csak rózsaszín felhőket. Éreztem ahogy kezeivel a combom alá nyúlt és felültetett a mosdó szélérre, így teste teljesen beékelődött a lábaim közé. Hozzásimultam. Ennél már csak akkor lehettem volna közelebb hozzá, ha meztelenül vagyunk és....

- Lexy, minden oké? - tört át egy nagyon ismerős hang az agyamat ellepő ködön, majd meghallottam a kopogást is. Villámgyors mozdulattal téptem ki magam Mattia karjai közül és ugrottam le a mosdóról. Remegő ujjaimat a számra szorítottam.

- Bassza meg! - káromkodtam feldúltan.

- Lexy - nyúlt felém De Sciglio, de a fejemet rázva elhátráltam tőle.

- Ne! - nyöszörögtem miután felfogtam, hogy mi történt itt az elmúlt pár percben. - Menj el! - mutattam az ajtóra.

- De... - nyújtotta felém a kezét.

- Menj már! - lábadtak könnybe a szemeim és mivel nem akartam megadni neki az élvezetet, hogy sírni lásson megint rákiáltottam. - Húzzál innen!

Remegő testtel figyeltem ahogy az ajtóhoz lép, de ott még visszafordult.

- Ennek még nincs vége - nézett a szemembe. - Tudom, hogy te is érzed amit én. Ez nem csak egy egyszerű fellángolás. Szeretlek! - mondta, majd kinyitotta az ajtót, amitől majdnem beleütközött az ott várakozó Donnarummába.

A kapus értetlen arccal járatta köztünk a tekintetét.

- Jól vagy? - sietett hozzám, miután Mattia lelépett.

- Nem - ráztam meg a fejem és ettől a mozdulattól kitört belőlem a zokogás.

- Hé, Kicsi - szorított a mellkasához. - Ne csináld ezt! - simogatta a hátam, hogy megvigasztaljon, de tudtam, hogy ez most édes kevés számomra. A tudat, hogy megcsaltam Stephant mázsás súlyként nehezedett a szívemre és a legrosszabb az volt, hogy élveztem.