Forza Milan

32. fejezet

Lexy

- Az unokaöcséd és a barátom leléptek - mutattam Hondának vigyorogva a kávézót elhagyó párra.

- Nagyon szeretem Hirotót, de azért figyelmeztesd a barátodat, hogy ne dőljön be neki - nézett rám komoly arccal a japán. - Szereti kihasználni az embereket és nem nézi, hogy kit bánt meg.

Elképedve néztem rá.

- Mondhattad volna előbb is, akkor a közelébe sem engedem Lolónak! - csattantam fel.

- Nem azt mondtam, hogy vele is úgy fog viselkedni, csak szóltam, hogy tartsd rajta a szemed - nézett rám kedvesen.

- Bocs - higgadtam le azonnal -, csak tudod, nekem nagyon sokat jelent Lolo, ő itt a legjobb barátom és nem szeretném, ha valaki megbántaná.

- Megértelek. Én is így reagáltam volna - mosolygott még mindig.

- Ha nem haragszol, visszamegyek a barátaimhoz, akiktől folyton elrabolnak - mutattam a laptop felé és már ott sem voltam.

- Újra itt ribancok! - vigyorogtam a monitorra, de a túloldalon lévők feltűnően csendben voltak. - Baj van?

- Baj? - hangzott fel Zsolti hangja, ami legalább két oktávval magasabb volt a szokottnál. - Ugyan már, mi baj lenne? Azonkívül, hogy a drágalátós Lorenzód és az a ferdeszemű majdnem előttem estek egymásnak! - csattant fel idegesen, mire én elnevettem magam.

- Olyan husik voltak - lelkendezett mellette Réka, aki ezért a beszólásért egy nem túl barátságos nézéssel lett megajándékozva.

- Most komolyan ezért duzzogsz? - néztem összehúzott szemekkel a barátomra.

- Ja, ne tudd meg, hogy milyen hisztit levágott itt nekünk - röhögött Roni is.

- Lófasz a seggetekbe - sértődött be a fiú. - Elnézést, de az én lelkivilágom nincs erre felkészülve.

- Hülye gyerek - nevettem fel, ahogy megláttam a sértődött fejét.

- Egyem az érzékeny lelkedet - csípett bele az arcába Vera.

- Húzzál innen te böjti boszorkány! - ütötte el a kezét a fiú. Az elnevezéstől rám tört a röhögés.

- Ó-ó - vigyorogtak egyszercsak mindannyian rám.

- Mi van? - néztem rájuk értetlenül.

- Támadás hátulról - vihogott fel Roni, de már éreztem is, hogy valaki megáll a hátam mögött. Felnéztem rá.

- Végre, hogy megtaláltalak - mosolygott rám Mattia. - Még nem is tudtam odaadni az ajándékodat - nyúlt a zsebébe. - Fordulj vissza! - mutatott a laptop felé.

Engedelmesen követtem az utasítását és a barátaim arcáról próbáltam leolvasni az ajándék nagyságát. Nem kellett sokat várnom, és én is megláthattam, mikor Mattia az arcom előtt átnyúlva kapcsolta a nyakamba.

- Úúúú! Azta - húzogatták a szemöldöküket a barátaim.

- Ez gyönyörű - tapogattam végig a láncon és felemeltem a medált, hogy jobban lássam. Egy focilabda volt, rajta a nagyobb csapatok címere, gyönyörűen, aprólékosan kidolgozva.

- Olyat szerettem volna adni, amit tudom, hogy szeretsz - nézett rám csillogó szemekkel. - Az már csak plusz, hogy tudom, akárhányszor ránézel, eszedbe fogok jutni - vigyorodott el.

- Köszönöm - álltam fel és öleltem át. Hatalmas puszit nyomtam az arcára. - Nézzétek mit kaptam - fordultam az éppen akkor érkező Kaká és Stephan felé.

- Nagyon...szép - húzta el a száját Shaarawy.

- Tökéletesen illik hozzád - forgatta meg a labdát az ujjai közt a brazil. - Ezüst?

- Nem, fehérarany - vonta meg a vállát De Sciglio nem törődöm módon. Kijelentésétől még az ütő is megállt bennem.

- Ezt nem fogadhatom el - nyúltam a lánchoz, hogy kikapcsoljam. - Ne költsetek rám ennyit, mert ez annyira ciki nekem.

- Le ne merd venni! - állított meg a mozdulatomban Mattia. - Szerintem itt senki nem azt nézte, hogy minél drágább ajándékot vegyen neked, csak az lebegett a szemünk előtt, hogy örülj neki.

Kaká és Stephan helyeslően bólogattak.

- Rendben van, elfogadom - sóhajtottam -, de csak egy feltétellel.

- Mi az? - kérdezték egyszerre.

- Ezzel letudtátok az elkövetkezendő tíz év szülinapjait - döntöttem félre a fejem és somolyogva vártam a választ.

- Oké - egyeztek bele lemondóan, majd Stephan szeme felcsillant.

- Jó, a szülinapok kihúzva, de a többi ünnep, mint mondjuk a karácsony még meg vannak - nevetett rám úgy, hogy attól azonnal elolvadtam.

- Így igaz - pacsiztak le vele a többiek.

- Kiborítóak vagytok - csóváltam meg a fejemet, de velük nevettem én is.

- Azért még szeretsz minket? - pislogott rám aranyosan Kaká és átölelt.

- Hát persze - nyomtam egy puszit az arcára.

- És mi hun maradunk, a vízparton? - hallottam meg a magyar barátaimat.

- Titeket is imádlak - futotta el a könny a szemeimet. Jó érzés volt együtt látni azokat az embereket, akik sokat jelentenek nekem. Már csak Lorenzo hiányzott. Tényleg? Hová tűnt Lolo?