Forza Milan

87. fejezet

Lexy

- Ezt nem tudom elhinni - nyögtem fel már sokadjára az autóban, miközben az iskolám felé közeledtünk.

- Nyugi Kicsim - simította a tenyerét a combomra Stephan. - Minden csoda három napig tart.

- De én nem vagyok csoda! - csattantam fel idegesen. Mikor reggel Lorenzo felébresztett, percekig fel sem akartam fogni, hogy mi történt, de mikor már anya is hívott, hogy nézzek fel netre, szembesülnöm kellett az újságok címoldalával.

- Dehogy nem, az én csodám - emelte fel összefűzött ujjainkat és csókolta meg a kezemet. - Ne aggódj már ennyire - mosolyodott el. - Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna.

- Tudom - nyafogtam a kedvemhez passzoló hangon. - De én még szerettem volna egy kicsit kiélvezni a nyugalmat magunk körül.

- Én is - bólintott a sofőröm. - Viszont nézd a jó oldalát - húzta el csibészes mosolyra a száját - most már bármikor, bárhová elvihetlek randizni. Nem kell attól rettegnünk, hogy kiderül a titkunk.

- Okés, meggyőztél - sóhajtottam fel lelkesedést szimulálva, ami nem lehetett túl meggyőző, mert Stephan érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat, miközben leállította az autót a sulim előtt.

- Szerintem kell még egy kis győzködés - hajolt hozzám vigyorogva és ajkait az enyémek ellen nyomta. Tiltakozni sem maradt időm - nem mintha megtettem volna - máris az ölébe húzott, átemelve a sebességváltó felett és beleültetett az ölébe. Ujjai a rasztáimmal játszottak miközben a nyelve az enyémmel csatázott. Lihegve, csillogó szemekkel szakadtunk el egymástól.

- Mennem kell - nyögtem ki az első értelmes mondatot a számon, ami eszembe jutott.

- Hiányozni fogsz - döntötte a homlokát az enyémnek.

- Te is.

- Ma is nálam alszol? - kérdezte reménykedve, de csak megcsóváltam a fejem.

- Néha otthon is kell lennem. Kezdenek hiányozni a tesóim, meg a szüleim is- simítottam végig az arcán, ahol már végig karistolták az ujjamat az apró borosta szálak, mert reggel a nagy rohanásban nem volt ideje borotválkozni.

- Rendben, akkor majd hívlak - biggyesztette le az ajkát szomorúan. - Nem akarlak elengedni, de ha nem teszem meg, akkor szerintem az a dühös szőke - emelte az ablakra az ujját nevetve - képes lesz betörni a kocsimba.

Odakaptam a tekintetemet a mutatott helyre és én is elnevettem magam Lolo morcos arckifejezése láttán.

- Muszáj mennem - nyitottam ki sóhajtva az ajtót és csúsztam ki az öléből, hogy aztán visszaforduljak és rajta keresztül vegyem ki a táskámat az ülésemről amihez igencsak át kellett hajolnom rajta.

- Lex - hallottam meg rekedt hangját, mire kíváncsian fordultam felé. - Öhm... - mutatott az ölére, ami vészesen közel volt az arcomhoz. Ijedten ugrottam hátrébb miközben a bőröm színe azonnal a paradicsoméval kezdett vetekedni.

- Bocsi - leheltem alig hallhatóan.

- Semmi baj, szokd a ...

- Stephan! - állítottam meg a mondandójában, mielőtt jobban zavarba hozott volna. Felkaptam a táskámat és egy gyors csókot nyomva a kívánatos ajkaira, elbúcsúztam tőle. Dudálására csak megforgattam a szemeimet és tovább lépkedtem a barátom felé, de azért örültem, hogy erre a néhány pillanatra sikerült velem elfelejtetnie, hogy ma mi várhat rám.

- Szia Lolo! - köszöntöttem a szőke srácot kedvesen.

- Szia Lexy, de jó hogy jössz! Képzeld, Ádi és Damiano az ofőnél vannak.