Forza Milan

52. fejezet

Lexy

Reggel borús hangulatban ébredtem. Néhány percig eltartott míg rájöttem az okára, de aztán eszembe jutott a tegnapi nap. Keserű szájízzel dobtam le magamról a takarót. A tükörhöz vánszorogtam és visszahőköltem a látványtól. A szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek a tegnapi sírástól. Hogy felfrissítsem magam, lezuhanyoztam és felöltöztem majd leballagtam a konyhába.

- Sziasztok - intettem a családomnak, akik éppen befejezték a reggelit.

- Helló - nézett rám anya és lenyomott egy üres székre majd elém tett egy szendvicset. - Egyél és máris minden jobb lesz - mondta mindentudóan.

- Kösz - pislogtam rá hálásan. Apa nem kérdezett semmit, mert gondolom drága jó anyám már felvilágosította mindenről. A fiúk elrohantak készülődni, apa pedig kiállt addig az autóval.

- Tegnap hívott Lorenzo anyukája és azt kérte, hogy látogasd meg a fiát, mert valami nem stimmel vele - simított végig a hátamon anya.

- Basszus! - kaptam a fejemhez, mert megint teljesen elfelejtkeztem a barátomról. Betömtem az utolsó falatokat és felugrottam az asztaltól. A tányérom gyorsan ellötyköltem és felszaladtam a szobámba készülődni.

- Elmentünk! - kiabált fel anya.

- Sziasztok!

Szélvész gyorsasággal készültem el. Hajamat felkötöttem és már a cipőmet húztam mikor megszólalt a telefonom. Félve néztem a kijelzőre és megnyugodva fújtam ki a levegőt mikor Mattia nevét jelezte ki.

- Ciao! - vettem mosolyogva a fülemhez.

- Ciao bella! - nevetett a készülékbe a srác is. - Jól vagy? - komorult el hirtelen a hangja.

- Persze. Miért? - tettettem a hülyét.

- Úgy hallottam, hogy tegnap... szóval, hogy összevesztél Stephannal - nyögte ki nehezen.

- Ez egy kicsit túlzás - húztam el a számat. - Mondjuk inkább úgy, hogy most nagyon mérges vagyok rá és ezért sarokba állítottam, mint ahogy a rossz gyerekeket szokták.

Mattia felröhögött és csak pillanatok múlva tudott újra megszólalni.

- Ez jó! Bocsi, csak elképzeltem - nevetett tovább.

A gond az volt, hogy én is, és így ketten szakadtunk a nevetéstől a vonal két oldalán. Ez a fiú igazán értett hozzá, hogyan derítsen jobb kedvre. Mikor végre lecsillapodtunk, Mattia érdekes kérdéssel állt elő.

- Nincs kedved edzés előtt találkozni?

- Bocsi - utasítottam finoman vissza -, de éppen Lolohoz indultam.

- És utána?

- Nézd Mattia - kezdtem bele a kínos magyarázatba - attól, hogy most megharagszom Stephanra, ez nem jelenti, hogy... - nem engedte befejezni, közbevágott.

- Félreértesz. Tudom, hogy attól még együtt vagytok, csak jó lett volna valakivel beszélgetni - szomorodott el a hangja és én megsajnáltam. Lehet, hogy túl reagáltam a meghívását.

- Ha így van, akkor szívesen találkozom veled délután - köszörültem ki a csorbát. - Hány órára szedjem össze magamat?

Nem láttam De Sciglio arcát, de a hangján hallottam, hogy örül a válaszomnak.

- Akkor ötre érted megyek és aztán elviszlek egy szuper helyre - mondta lelkesen.

- Öhm... - kezdtem zavartan - az öt óra tökéletes, de ne hozzánk gyere, mert akkor a családom kombinálni kezd. Inkább találkozzunk valahol a városban.

- Benne vagyok. Nekem mindegy, hogy összeboronálnak-e vagy sem - vigyorgott.

- De nekem nem - emeltem meg figyelmeztetőlen a hangomat. - Gondolnom kell Stephanra.

- Oké, igazad van. Akkor találkozzunk a Colore szökőkútnál. Tudod hol van?

- Az az amelyik egy sárga-zöld-piros csomót ábrázol?

Igen, igen. Látom nyitott szemmel jársz-kelsz.

- Még jó! Nemsokára kezdődik a suli és nem szeretnék eltévedni, de Mattia most már mennem kell - jutott eszembe az iskoláról, hogy hova indultam.

- Kár, de délután találkozunk.

- Ciao Mattia!

- Ciao bella!

Mosolyogva tettem le a telefont, majd bezártam a házat és elindultam a barátomhoz. Útközben zenét hallgattam, így nem vettem észre az emberek fürkésző tekintetét. A célomhoz érve megnyomtam a csengőt és vártam. Már körülbelül ötödször tenyereltem a csöngőre, mikor végre mozgást hallottam bentről. Az ajtó kinyílt és én elhűlve néztem az előttem álló barátomra. Szőke haja kócosan meredezett szanaszét, az én karikás szemeim halvány füst karikák voltak az ő fekete csíkjaihoz képest és ahogy elnéztem, az elmúlt napok alatt néhány kilótól is megszabadult.

- Mi a fene történt? - kérdeztem köszönés helyett.

Lolo nem szólt, csak rám emelte megtört tekintetét és fájdalmasan felnyögött. Beléptem az ajtón és magamhoz öleltem az ekkorra már zokogó srácot. Percekig simogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni. Nagy nehezen sikerült a zokogást csendes hüppögéssé szelídítenem. Kisimítottam a homlokára tapadt tincseit és kezembe vettem az arcát.

- Most pedig leülünk és mindent elmondasz - közöltem vele ellentmondást nem tűrően.

Fáradtan, megadóan bólintott. Felmentünk a szobájába, ahol leültünk az ágyra. Hátamat a falnak döntöttem, míg ő elfeküdt és fejét az ölembe hajtotta majd halkan elmesélte, mi történt vele az elmúlt napokban. Elfacsarodott szívvel hallgattam végig.