Forza Milan

58. fejezet

Lorenzo

- Megyek már! - kiabáltam ki annak az őrültnek, aki valami béna ütemre nyomkodta a csengőt. - Lexy? - néztem furcsán a jókedvtől majd kicsattanó lányra.

- Szia Lolo! - ugrott a nyakamba és megpuszilt.

- Neked mi a fene bajod van? - morogtam még mindig álmosan.

- Ú, de morcos valaki - vigyorgott rám teli szájjal. - Jól áll a madárfészek - túrta össze az amúgy is zilált hajamat. Vészjóslón emeltem rá a tekintetemet, amitől ő sikítva szaladt a szobám felé. Harcra készen követtem.

- Ezt nem kellett volna - mondtam neki mikor beszorítottam az egyik sarokba. Kezeimmel a derekához nyúltam, rádobtam az ágyamra, majd rátérdeltem a combjaira és csikizni kezdtem.

- Adok én neked korán reggel jókedvet! - mosolyogtam már én is miközben a kezeim között vergődött.

- Lolo! - sikította. - Ké-hérlek, ne csináld! - könyörgött levegő után kapkodva.

- Egyetlen okot mondj, hogy miért hagyjam abba?

- Mert szeretsz és én is szeretlek - nyögte ki, mire lefagyva néztem rá. Kezeim abbahagyták a kínzást és szinte élettelenül hullottak az ölembe.

- Te szeretsz engem?- futották el a könnyek a szemeimet.

- Mint a legjobb barátomat - pislogott rám kedvesen.

- Tudom. De tényleg szeretsz? - kérdeztem rá mégegyszer.

- Édesem - vette a kezei közé az arcomat - nem jöttél még rá, hogy nem unaloműzésből töltöm a szabadidőm nagy részét veled? Szeretek veled lenni. olyan vagy nekem, mint egy testvér - mondta, amitől az én mellkasomban óriási tűzijáték vette kezdetét. Magamhoz rántottam és megöleltem.

- Imádlak Húgi! - suttogtam a hajába.

- Lo-lo - nyögte ki nehezen - megfojtasz.

- Upsz, bocsi - eresztettem el azonnal. - Nem akartalak kinyírni.

- Gondoltam, hogy nem akarsz testvérgyilkos lenni - somolygott rám és nekem nagyon jól estek a szavai. Értetlenül meredtem rá. Itt van ez a lány, aki mióta belépett az életembe támogat, és mellettem áll, míg van olyan a családomban, aki nem fogadja el a másságomat. Egy pillanat alatt komorultam el az agyamban átfutó gondlatoktól.

- Mi a baj? - kérdezte Lexy miközben az arcomat vizslatta.

- Semmi - ráztam meg a fejemet és valami egyszerű füllentésen törtem az agyam - csak...

- Lolo - szakított félbe - ha nem akarsz róla beszélni, úgyis jó, de ne akarj hazudni, mert azt nem szeretem.

Elhűlve néztem a lányra. Mikor ismert ki ennyire?

- Oké - suttogtam.

Kínos csend telepedett közénk, amit végül is én törtem meg.

- Amúgy minek köszönhetem ezt a korai látogatást? - kíváncsiskodtam.

- Ja, tényleg - csapott a homlokára. - Nincs kedved bevásárolni velem? Közben mesélhetnél a suliról - nyelt nagyot. - Másfél hét és kezdődik a tanév.

- Izgulsz? - néztem rá hitetlenkedve.

- Már hogy a viharba ne - sütötte le a szemeit.

- Miért?

- Talán, mert minden új lesz és egyedül csak téged ismerlek? - kérdezte szarkazmustól csöpögve.

- Az bőven elég - vigyorodtam el öntelten, mire meglökött.

- Bolond - nevetett fel.

- Csak annyira, mint te - nyújtottam ki rá a nyelvemet. - Ha megvárod, míg elkészülök, akkor szívesen elkísérlek - álltam fel az ágyról.

- Oké - dőlt hanyatt a párnák közé.

Gyorsan lezuhanyoztam és ekkor vettem észre, hogy az előkészített ruháimat kint felejtettem a komódomon. Magam köré tekertem egy törölközőt és úgy léptem be a szobámba.

- Remélem gyors voltam - vigyorogtam rá, de mikor megláttam, hogy nem vagyunk egyedül, elkomorodtam. Jókedvem helyét a düh és az utálat vette át.

- Mit keresel itt? - csattantam fel idegesen, míg a hívatlan látogatóm gonoszul elmosolyodott.