Forza Milan

116. fejezet

Lexy

A boldogságtól végig vigyorogtam az utat hazáig és közben Stephan kezét szorongattam. Hihetetlen volt, hogy képes volt ennyit vezetni miattam.

- Tényleg nem lesz belőle bajod? - kérdeztem immár ezredszerre tőle.

- Ne aggódj! - nevette el magát. - Mondtam már, beszéltem az edzővel és ő elengedett.

- De a meccs...?

- Lex! - kapta rám a tekintetét vezetés közben. - Most olyan, mintha nem is örülnél nekem és azt várnád, hogy mikor megyek vissza.

- Tudod jól, hogy ez nem igaz - lábadtak könnybe a szemeim. - Egyszerűen csak nem szeretném, ha miattam büntetnének meg és nem játszhatnál.

- Édes vagy! - simított végig fél kézzel az arcomon. - De amint már mondtam, Garcia elengedett. Azt mondta, az elmúlt időszakban annyit melóztam, hogy rám fér a pihenés.

- Akkor jó - fújtam ki a bennem rekedt levegőt.

- Azt hinné az ember, hogy te jobban izgulsz a játszatásom miatt, mint én - nevetett fel.

- Jól van na! - vágtam be a durcát. - Bocsánat, hogy aggódom érted.

- Nem erről van szó - szólt hozzám békülékenyen. - Egyszerűen csak nehéz felfognom, hogy megértesz.

- Miért ne tenném? Tudom, hogy a foci az életed és ezt tiszteletben tartom.

- Na látod, ez az ami hihetetlen. Egy csajszi, akit nem zavar, ha nem ő van a középpontban. El sem hiszed, milyen ritka az ilyen.

- Valóban? - néztem rá kérdőn.

- Aha, szinte az összes csapattársam arról panaszkodik, hogy a barátnőjük nem érti meg őket. Egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy nekünk az edzés olyan, mint másnak a munka, csinálni kell, hogy jussunk valamire. Persze az ezzel járó kiváltságokat, mint lóvé, hírnév, szívesen veszik - húzta el a száját. - Én pedig boldogan hangoztatom nekik, hogy milyen szerencsém van veled - mosolygott végül rám amitől rendesen elpirultam. Jólesett amit mondott, még ha nem is értettem egyet mindennel. Igaz, hogy megpróbáltam toleráns lenni vele, hiszen neki tényleg a futball volt az élete, de mostanában nekem sem ment ez könnyen. Hiányzott, hogy nem volt mellettem. Gondolataimból az autó lassulása majd megállása térített vissza a valóságba.

- Megérkeztünk - nézett rám hatalmas barna szemeivel amiktől újabb pirulási láz kapott el.

Beléptünk a házba, ahol elkiáltottam magam.

- Sziasztok! Megjöttünk!

- Lorenzo is itt eszik? - pislogott ki jó anyám a konyhából majd mikor meglátta a mellettem álló vendéget, elvigyorodott.

- Á, ciao, Stephan! Rég láttunk erre? Hogy megy a sorod Rómában? - ölelte meg a kissé elveszetten nézelődő barátomat.

- Ciao, Bia! Köszönöm, jól. Sikerült beilleszkednem és a játék is megyeget - szerénykedett.

- Az jó - bólogatott megértően anya. - Gondolom maradsz vacsorára?

- Ha nem zavarok?

- Mikor zavartál? Amúgy is, mostanában nem is láttunk. Lexynek már nagyon hiányoztál...

- Anya! - forgattam meg a szemeimet méltatlankodva. Nem hittem el, hogy képes leégetni Stephan előtt, aki csak vigyorogva figyelte a reakciómat.

- Nekem is ő - húzott közelebb a derekamnál fogva és egy puszit nyomott a hajamba.

A vacsora szokásos módon zajlott. Apa és anya megbeszélték a napi történéseket miközben nevetve tűrték, hogy az öcséim letámadják a barátomat. Stephan mosolyogva válaszolgatott nekik még a leghajmeresztőbb kérdésekre is. Én pedig csak élveztem az együttlétet. Jó volt így körbe ülni az asztalt és nézni a szeretteim csillogó szemét. Tekintetem néha találkozott a barátoméval és ettől melegség öntötte el a testemet. Evés után magamra vállaltam a mosogatást és Stephan segített benne. A fiúk végre felhúztak a szobájukba, míg a szüleim a nappalit foglalták be, hogy megnézzenek egy filmet.