Forza Milan

113. fejezet

Lexy

- Utálom a kémiát - sóhajtottam fel miközben a tankönyvemet lapozgattam, hátha megmarad valami a fejemben a leckéből, de hiába. A biokémia sosem tartozott a kedvenceim közé.

Mintha az égiek is segíteni szerettek volna, úgy szólalt meg a telefonom abban a pillanatban ahogy kinyitottam a jegyzeteimet. Döbbenten olvastam el a nevet a kijelzőn majd megnyomtam a fogadás gombot.

- Szükségem van rád! - jutott el a fülemhez a fiú fájdalmas hangja.

Miután nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy hol van, letettem a telefont és kisiettem a szobámból. Zavartan néztem körül a házban és csüggedten olvastam el a cetlit amit a szüleim írtak ki, hogy vásárolni mentek.

- Most mi a fenét csináljak? - álltam meg a küszöbön miközben szememmel végig pásztáztam a környéket. Tekintetem megakadt a szomszéd ház előtt parkoló bazi nagy fekete terepjárón. Egy percig sem tétováztam, ahogy odaértem az ajtóhoz, becsöngettem. Toporogva vártam, hogy valaki ajtót nyisson.

- Lexy? - kérdezte csodálkozva a srác miután meglátott a küszöbön. - Mi szél hozott erre?

- Figyelj! Tudom, hogy nem ismerjük túl jól egymást, de egy szívességet szeretnék kérni - támadtam le azonnal. - Az egyik barátom bajban van és nem tudom, hogyan tudnék eljutni hozzá...

- Ne is folytasd! - tette fel a kezét Gianluigi. - Hozom a kulcsot! - mondta és visszafordult a házba.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet. Fogalmam nem volt, ha ő nem segít, kit kértem volna meg.

- Mehetünk - zárta be maga után a bejárati ajtót és hatalmas léptekkel megindult az autója felé. Futva követtem, majd felmásztam az anyósülésre. Miután bemondtam a címet, ő beállította a GPS-t és elindultunk. Egy darabig csöndben ültünk egymás mellett, de aztán úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki, ha már így rátörtem.

- Tudod Lorenzo, akiért most megyünk, a legjobb barátom. Bár mostanában nem nagyon beszéltünk, mert egy kicsit megkattant, de attól én még mindig nagyon szeretem őt.

- Ó - pislogott rám Donnarumma fürkésző tekintettel.

- Jaj, nem úgy! - forgattam meg a szemeimet. - Lolo meleg. Stephan pedig ismeri - magyaráztam tovább.

- Oké, oké! Semmi közöm hozzá! - szabadkozott.

- De igen, most már van, mert belerángattalak - sóhajtottam fel. - Néha meggondolatlan dolgokat tesz, de attól függetlenül egy nagyon rendes srác.

Az út hátralévő részét a gondolatainkba merülve tettük meg.

- Itt vagyunk! - szólalt meg nem sokkal később Gigio.

Zavarodottan néztem körül a lepukkant helyen. Hogy fogom itt megtalálni Lorenzot? De nem is kellett ezzel tovább foglalkoznom, mert megpillantottam az egyik ház falának dőlt fiút. Kiugrottam a leparkolt autóból és hozzá siettem.

- Lolo - szólítottam meg.

Meglepetésemre sírva borult a nyakamba, amiből azonnal tudtam, hogy valami komoly dolog történt, de hiába faggattam, nem válaszolt. Mikor valamelyest megnyugodott, odakísértem az autóhoz, besegítettem majd beültem mellé.

- Hova menjünk? - kérdezte a sofőrünk a visszapillantó tükörbe pillantva.

Végig néztem a kimerült szöszin és csak aztán válaszoltam.

- Ha megkérhetlek, vigyél minket hozzánk.

- Igenis kisasszony! - mosolygott rám a kapus kedvesen, majd indított és besorolt a forgalomba.