Forza Milan

63. fejezet

Stephan

Egész délután rossz érzésem volt. Úgy éreztem, valami nem stimmel. Mikor felhívtam Lexyt olyan fura volt a hangja mintha ideges lenne, de ez teljesen ki is ment a fejemből miután közölte, hogy begörcsölt a vádlija.

- Jól vagy? Ugye haza tudsz jönni? - kérdeztem ijedten, de megnyugtatott, hogy nem kell érte mennem majd elbúcsúztunk.

- Na mi újság? Nem lopták még el a barátnődet? - mosolygott rám anya és egy nagy tál gyümölcssalátát tolt elém.

- Nem, de annyira furcsa volt a hangja - meredtem magam elé.

- Kisfiam, ne kezd megint a féltékenykedést. Jusson eszedbe, hogy a múltkor is majdnem elvesztetted a hülyeséged miatt. Nem szeretem, ha ilyen vagy - dorgált meg.

- Tudom, de akkor is érzek valamit - motyogtam az orrom alá majd elkezdtem belapátolni a finomságot.

A délután további részében beszélgettünk és el is felejtkeztem a dologról. Vidáman, feltöltődve mentem haza.

A tévé előtt ültem mikor megcsörrent a mobilom és Lexy képe villant fel a kijelzőn. Mosolyogva vettem fel.

- Szia Kicsim! Csak nem hiányzom?

- Szia Stephan! Mit csinálsz most? - hadarta idegesen, amitől gombóc nőt a gyomromba.

- Semmit, nézem a tévét.

- Az jó! Figyelj, nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell!

- Lex, megijesztesz - fogtam erősebben a fülemhez a telefont. - Mond el mi a baj.

- Nem, nem telefon téma.

Ettől a kijelentésétől már kezdtem pánikolni és az egész napos rossz érzet kezdett értelmet nyerni.

- Felöltözöm és ott vagyok - válaszoltam, de közben már a cipőmet vettem.

- Oké, akkor negyed óra múlva - sóhajtotta.

- Lexy, szeretlek - csúszott ki a számon.

- Én is téged. Ciao. - nyomta ki a hívást.

Idegesen ültem be a kocsimba és egész úton azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett. Amint leállítottam az autót a ház előtt, kipattantam és sietős léptekkel mentem a bejárathoz, de még azelőtt kinyílt az ajtó, hogy kopoghattam volna.

- Szia - nézett rám szorongva a barátnőm.

- Szia - öleltem magamhoz, hogy lecsillapítsam a szívem heves dobogását. - Mi a baj?

- Miből jöttél rá, hogy baj van?

- Lexy, nem szoktál te csak úgy ide hívni és ráadásul már messziről létszik rajtad, hogy majd szétvet az ideg - néztem végig a lányon akin egy rózsaszín, puha, bolyhos köntös volt és bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet alatta.

- Igazad van - tördelte továbbra is a kezeit, hogy ezt megakadályozzam, lefogtam azokat.

- Jézusom, Kicsim ezek jéghidegek - csóváltam meg a fejemet és a markomba fogtam az összekulcsolt ujjait.

- Beülhetnénk a kocsidba? - Kérdőn néztem rá és ő azonnal megértette, hogy miért. - Lorenzo itt alszik mert otthon gázos a helyzete.

- Gyere - ragadtam meg a kezeit és az autóm hátsó ajtajához húztam. Beült, én pedig becsusszantam mellé és magamhoz öleltem, hogy átmelegítsem. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett. Én felé fordulva az arcát tanulmányoztam, míg ő bámult maga elé, mint aki nem tudja, hogyan fogjon bele a mondanivalójába.