Forza Milan

22. fejezet

Stephan

Megilletődve ültünk és némán figyeltük, ahogy a lány tesz-vesz körülöttünk. Rutinos mozdulatokkal készítette elő a meglepetéshez a hozzávalókat. Látszott, hogy nem először csinálja. Liszt, cukor, tojás, tej, olaj és sütőpor sorakozott az asztalon előttünk, amiből még nem tudtunk következtetni semmire. Aztán előkerült a jellegzetes sütőforma és az apró fodros papírok is.

- Muffint sütsz! - szólaltunk meg mind a hárman egyszerre, mire Lexy csak mosolyogva bólogatott.

- Remélem szeretitek - nézett ránk aggódó tekintettel, de azonnal meggyőztük, hogy nem is találhatott volna ki jobb meglepetést. - Csokisat és kakaósat csinálok - magyarázta miközben összeállította a tésztát. Amint kész volt, megtöltötte a forma kibélelt mélyedéseit és már tette is be a sülni. Előkészítette a következő adagot majd ránk nézett.

- Mit csináljunk, amíg sül?

- Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele - sandított ránk Lorenzo, aki miután megismertük, rájöttünk, hogy egész jó fej -, de én szeretnék képeket nézegetni a kicsi Lexyről - vigyorgott a lányra, aki elpirult.

- Muszáj? - kérdezte lemondóan, mert látta, hogy mind a hárman várakozva nézünk rá.

- Igen - nevetett fel De Sciglio a lány szenvedésén. - Engem is érdekel, hogy milyen lehettél kicsinek amikor még nem rózsaszín volt a hajad.

Lexy felállt és lassú léptekkel a nappaliba ment. Pár perc után kezében egy albummal tért vissza.

- Csak, hogy tudjátok, ezt még vissza fogjátok kapni. Ha eljutok hozzátok én is meg akarom nézni a kompromittáló kiskori képeiteket - tette le elénk az albumot. El akartam venni, de rácsapott a kezemre.

- Azt már nem! - mondta ellentmondást nem tűrően. - Majd én mutatom, de előbb kiveszem a sütit - lépett a tűzhelyhez és egy konyharuhával kivette a forró muffinokat és betette a következő adagot. A konyhát pillanatok alatt elárasztotta a sütemény isteni illata.

- Hmm... - szippantottam a levegőből - ha az íze is olyan isteni, mint az illata, akkor elveszlek feleségül - szaladt ki a számon. Lexy a konyhapultra ejtette a forró tálcát.

- Vigyázz, mit mondasz! - nézett rám komolyan, de a szája mosolyra húzódott. - A szüleim is egy ilyen elszólásnak köszönhetik, hogy együtt vannak. Elsőnek találkoztak, mikor anya közölte a társasággal akikkel lógott, hogy nincs olyan hülye aki elvenné őt. Erre apa közölte vele, hogy ahhoz a naphoz számítva három hónapra megkéri a kezét.

- És? - néztünk rá kíváncsian, várva a folytatást.

- Két napot késett - vigyorgott. - 22.-e volt a dátum, de a gyűrűk csak 24.-ére lettek kész. Hozzáteszem, hogy attól a naptól kezdve, hogy találkoztak és beszéltek együtt vannak és ennek már idén lesz húsz éve - nézett elhomályosult szemekkel ki az ablakon. - Szóval ezért mondtam, hogy vigyázz mit mondasz - fordult vissza hozzám. Egy tányérra kiszedte a kész sütiket és letette elénk.

- Vigyázzatok vele, mert még forró - lépett vissza, hogy újabb adagot készítsen elő.

- Vehem éhhe - lehelte De Sciglio, miután éhenkórász módon beleharapott egybe. Lexy elnevette magát szegény Mattia meggyötört arca láttán.

- Rosszabb vagy, mint az öcséim együtt véve. Ők már most is tudják, hogy várni kell vele, míg kihűl - dorgálta meg a srácot.

Lorenzo és én jót derültünk a hülyeségén.

- Mikor nézzük végre meg? - bökött a szőke srác az albumra, amire már én is nagyon kíváncsi voltam.

- Most - ült le mellénk a lány. Fellapozta az első oldalt és elénk tolta.