Forza Milan

48. fejezet

Lexy

Lorenzo nem jelentkezett se másnap, se harmadnap. Többször is próbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Elmenni hozzá nem tudtam, mert Medox megbetegedett és amíg Dárius edzésen volt, ő az ágyat nyomta. Hétvégére végre jobban lett, így anya betudta vinni magával dolgozni, míg apa Dáriust istápolta, hogy eltudjak menni a Milan-Barcelona meccsre. Boldogan készülődtem otthon, életem talán egyik legnagyobb élményére. A barátommal lassan egy hete nem találkoztunk, mert az edzőjük minden percet kihasznált, hogy felkészítse őket a spanyol csapat ellen. Esténként fáradtan dőlt be az ágyba, de előtte mindig felhívott, hogy megnyugtasson, még él és nem felejtett el.

A szekrényem előtt álltam, mikor megcsörrent a mobilom.

- Szia Kicsim! - hallottam meg Stephan suttogását, mikor felvettem a készüléket.

- Szia! - nevettem fel. - Miért vagy ilyen halk?

- Mert nem szabadna telefonálnom - mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Allegri nem szereti, ha ilyenkor mással foglalkozunk, de nem tudtam megállni, hogy ne hívjalak fel. Ugye jössz?

- Ki nem hagynám - kuncogtam fel.

- A portán letettem neked egy meglepit. Juan tudni fogja melyik az. Kérd majd el tőle.

- Mi az? - kíváncsiskodtam, de ő csak nevetett.

- Majd megtudod, de most mennem kell. Találkozunk a meccs előtt. Nagyon hiányzol már.

- Te is nekem.

- Megyek már! - hallottam meg, hogy kiabál valakinek. - Tényleg le kell tennem, mert képesek kihagyni a kezdőből.

- Ügyes legyél, rúgjál sok gólt - bátorítottam.

- Mindenképp megpróbálom miattad, neked. Most viszont már tényleg leteszem, mert Kaká barátod csúnyán néz rám. Ciao, Bella.

- Szia! - nyomtam ki nevetve a telefont, mert elképzeltem a jelenetet. Zsebembe csúsztattam a készüléket és újra a ruhákra néztem. Egy egyszerű zöld hosszú pólóra és egy fekete leggingsre esett a választásom. Halványan kisminkeltem magam majd copfba fogtam a rasztáimat. Egy utolsó pillantás a tükörbe és elindultam a stadionhoz, hogy megnézzem a két kedvenc csapatom összecsapását. Mosolyogva néztem a szurkolók színes kavalkádját. Voltak olyanok, akik már most nem voltak szomjasak. Szegények nem tudták, hogy így esélyük sincs bejutni a San Siroba és így lemaradnak a rangadóról.

Beléptem a csarnokba és az információs pulthoz mentem.

- Buon giorno Juan! - mosolyogtam az idős férfira, aki az asztal túloldalán állt.

- Buon giorno Lexyke!

- Stephan azt mondta... - kezdtem a magyarázkodást, de leintett.

- Igen, igen. Itt is van a meglepetés - húzott elő egy VIP kártyát a fiókból. - Tudja kislány - hajolt közelebb suttogva - ezekre a spanyolokra nagyon vigyáznak ám, így most nem mehetne be az öltözőkhöz, de a Fáraó elintézte magácskának - akasztotta a nyakamba a kis plasztiklapot.

- Köszönöm - fogtam az ujjaim közé a kártyát és már indulni akartam, mikor utánam szólt.

- Ne siessen úgy Lexyke! Van itt még valami - hajolt le a pult alá, majd egy szatyrot tett elém. - Ez is a magácskáé.

- Ezt is Stephan küldi? - néztem érdeklődve a csomagra.

- Nem , nem - ingatta meg a fejét. - Mattia De Sciglio hagyta itt és azt üzeni, hogy jó szurkolást - kacsintott rám az öreg.

Kíváncsian nyitottam ki a csomagot és elkerekedett szemekkel húztam ki belőle a meglepetést. Két mez volt benne. Az egyik egy Neymar feliratú Barcás, míg a másik egy Milanos, De Sciglio névvel. Hangosan nevetni kezdtem.

- Na Lexyke, fel van adva a lecke! - mosolygott rám Juan. - Kinek fog drukkolni?

Elgondolkodva néztem a két ruhadarabra, majd vigyorogva válaszoltam.

- Szeretem Barcát, de az én vérem vörös és fekete - tettem el az ellenfél mezét és a kezemben maradt 2-es pólóval otthagytam az elégedetten bólogató idős embert, hogy egy mosdót keresve átcserélhessem a felsőm. Mikor végeztem mosolyogva gondoltam arra, hogy Mattia szerencsésen eltalálta a méretemet.