Forza Milan

45. fejezet

Lexy

Félve vettem a kezembe a telefonomat. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy mostanában elhanyagoltam Lorenzot, pedig belegondolva neki köszönhetem, hogy együtt vagyok Stephannal.

- Ciao Lolo - köszöntem halkan a készülékbe.

- Ciao Lexy, már azt hittem elvesztél - nevetett fel és a hangján éreztem, hogy nem haragszik rám. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

- Nem, csak annyi minden történt - kezdtem magyarázkodni, mire felnevetett.

- Gondolom - cukkolt a hangjában megbújó éllel.

- Nem akarsz átjönni? - kérdeztem frusztráltan. - Olyan jó lenne beszélgetni.

- Baj van? - komolyodott el a hangja.

- Nincs, csak össze vagyok zavarodva és jó lenne, ha meghallgatnál, hátha te kitudod bogozni a kuszaságot a fejemben.

- Van még egy kis dolgom, de fél óra és ott vagyok - mondta kedvesen.

- Akkor várlak, ciao!

- Ciaó!

Letettem a telefont és a plafont kezdtem bámulni. Na nem mintha valami érdekes lett volna rajta, csak egyszerűen kikapcsoltam. Jól esett a csend és a nyugalom, ami körbelengte az egész házat. Anyáék dolgozni mentek és elvitték a fiúkat is, akik Kakának köszönhetően egész napos edzésen voltak.

A fél óra húsz perc lett, mert Lorenzo már akkor csengetett az ajtónál.

- De jó, hogy itt vagy - öleltem át hevesen amit nem tudott mire vélni.

- Hűha, ez aztán a fogadtatás - nevetett fel és viszonozta az ölelést. - Ennyire hiányoztam?

- Még ennél is jobban - fúrtam a mellkasába az arcom.

- Mi a baj Lexy? - kérdezte, miközben a nappali kanapéja felé tolt. Ott leült és maga mellé ültetett engem is. Sóhajtva tettem az ölébe a fejemet és onnan pislogtam rá, míg ő a tincseimmel játszott.

- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Örülnöm kéne, hogy minden tökéletes, de valamiért nem megy - kezdtem bele. - Félek, hogy ez az egész összetörik egy pillanat alatt és én ott fogok ülni a cserepek közt.

- De mitől törne össze?

- Fogalmam sincs, csak annyira klappol most minden, hogy nehéz elhinni, hogy ez így is marad.

- Tudod mi a te bajod? - nézett rám komolyan. - Rettenetesen pesszimista vagy. Úgy vagy vele, hogy ami elromolhat, az el is romlik. De ez Murphy törvény, ami viszont egy hülyeség. Nem tudod élvezni a jót, mert mindig ott motoszkál benned, hogy vajon mikor romlik el.

Döbbenten néztem a fiúra. Ennyire kiismert volna?

- Igazad van, de mit csináljak ha ilyen vagyok?

- Próbáld lazábban venni a dolgokat. Ne görcsölj olyanokon, amik még meg sem történtek és nem is biztos, hogy megfognak. Fogadjunk, hogy magadban már ezerszer elhagyott a pasid? - vigyorgott rám.

- Ez nem ér - kaptam az arcom elé a kezeimet. - Honnan tudod, hogy ez aggaszt a legjobban?

- Ismerlek Lex - mosolygott rám kedvesen. - Tudom, hogy attól félsz a legjobban, hogy ha megnyílsz neki kihasznál és elhagy, de hidd el nem fog megtörténni.

- Mitől vagy ebben olyan biztos? - morogtam a tenyereim alól, mire Lolo lefejtette őket az arcomról.

- Mert szeret - nézett a szemeimbe. - Pasi vagyok, ráadásul meleg, ezért jobban látom rajta, hogy oda-vissza van érted - vigyorgott.