Forza Milan

67. fejezet

Lorenzo

- Köszi a fuvart - csuktam be a brazil focista autójának ajtaját és elindultam az üzletünk felé. Ahogy beléptem, apám megkönnyebbülve sóhajtott fel.

- De jó, hogy itt vagy kisfiam - nyomott egy kötényt a kezembe. - Állj be légyszíves segíteni.

- Miért én? - húztam el a számat. - Miért nem Francesco? - mutattam a bátyámra, aki vigyorogva fűzte a pultban dolgozó lányokat.

- Kérlek - pislogott rám apa fáradt szemekkel.

- Rendben - csóváltam meg a fejem lemondóan, majd széles mosolyt varázsolva az arcomra elindultam felvenni a rendeléseket. Mivel sokszor segítettem már, így nagyon gyorsan behoztam a lemaradásokat és jókedvűen néztem szét az elégedett vendégek arcán.

- Hol hagytad a csini barátnődet? - fordult felém Cesc, de szóra sem méltattam és inkább hátat fordítottam neki. - Süket vagy? - kapta el a karomat.

A nyugalom álarcát erőltettem magamra, majd gúnyos mosollyal közöltem vele.

- Nem vagyok, csak alkalmanként, mikor is valaki olyan szól hozzám, aki számomra egy nulla.

- Jaj, ne már öcsi - nyomta meg a szót. - Most komolyan még mindig azért vagy berágva rám, mert elmeséltem a barátaidnak, hogy meleg vagy? - röhögött fel.

- Már nem érdekel - mondtam tettetett nyugalommal. - Nem vagyok már mérges, mert ha az lennék, az azt jelentené, hogy jelentesz nekem valamit. Márpedig te már egy senki vagy a szememben - sétáltam el tőle felemelt fejjel.

- Lorenzo - csattant fel a hangja -, ezt még megbánod - fenyegetett meg az ujjával.

- Nem érdekelsz - rántottam meg a vállamat közönyösen, de belül visítva menekültem volna előle.

- Még mindig nem bírtok magatokkal? - emelte fel a fejét apa, mikor beléptem az irodájába.

- Nagyon jól tudod, hogy Cesc és köztem a testvéri szeretet egyenlő a mínusz végtelennel.

- Tudom - sóhajtott fel. - Csak reménykedem, hogy egyszer megváltozik a véleményetek és újra jóban lesztek.

- Nem akarlak elkeseríteni, de amíg ennyire homofób módon gondolkodik, addig erre semmi esély sincs - húztam el a számat.

- Váltsunk témát - szomorodott el jó apám. - Pár nap és itt a suli. Meg van már mindened a kezdésre?

- Még nincs, de Lexyvel megbeszéltük, hogy valamelyik nap elmegyünk és együtt megveszünk mindent.

- Persze, hiszem osztálytársak lesztek - mosolyodott el végre. - Szeretem azt a kislányt.

- Én is - nevettem el magam. - Mióta megismertem, megváltozott az életem. Ő annyira más, mint akikkel eddig lógtam. Az első nap óta tudja, hogy meleg vagyok, de egy percig sem érdekelte.

- Örülök neki, hogy ilyen jól megvagytok. Mindenkinek szüksége van egy igazi barátra és ahogy elnézlek titeket, zsák a foltját - nevetett fel hangosan.

- Lolo - kopogott be Julia, az egyik pultos lány. - Újabb roham érkezett, segítenél? - pislogott könyörögve, mire felugrottam.

- Bocs, de vár a munka - intettem apámnak, majd kiléptem a kávézóba, ami tényleg újra dugig volt. Az asztalok közt szlalomoztam a tálcákkal, mikor újabb vendégek jelentek meg az ajtóban. Ahogy elnéztem őket, apa, anya és a fiuk, aki azonnal felkeltette a figyelmemet. A barna kócos haj és a világító zöld szemek mágnesként vonzották a tekintetemet. Ő is rám nézett, majd egy féloldalas mosollyal válaszolt a bámulásomra. Zavartan fordultam el tőle, majd mikor helyet foglaltak, melléjük léptem.

- Mit hozhatok? - kérdeztem remegő hangon, gyomromban egy kisebb kősziklával.

- Én egy latte macchiatot kérnék - mosolygott rám kedvesen az asszony.

- Én egy erős feketét - morogta az apuka, majd a fiára nézett és a fülemnek ismerős nyelven kérdezett tőle valamit.

- Narancslevet - válaszolt a srác olaszul, miközben a zöld íriszeit az enyémekbe fúrta -, de ha lehet, hideget - villantott rám egy olyan mosolyt, amitől a térdeim elgyengültek.

- Má...máris hozom - jöttem zavarba tőle.

Sietős léptekkel a pulthoz mentem és leadtam a rendelést. Amíg elkészült próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, amiket a srác totálisan összezavart.

- Lolo - simított végig a karomon Julia -, kész a rendelése a cuki fiús asztalnak - kuncogott fel.

- Köszi - mosolyogtam rá, majd megpróbáltam elügyeskedni az innivalókat az asztalok közt úgy, hogy ne borítsam rá senkire.

- Tessék a kávé és a latte - csúsztattam a szülők elé a csészéket -, és a narancslé, extra hidegen, ahogy kérted - tettem volna le a poharat, de a srác, mintha direkt tenné, meglökte a kezemet, így az üdítő a jégkockákkal az ölében landolt.

- Bo...bocsánat - dadogtam idegesen, miközben az arcom színe már a stop táblához kezdett hasonlítani.

- Nem gond, én voltam a béna - somolygott rám miközben felállt a székéből.

- Várj segítek - vettem kezembe egy adag szalvétát az asztalról és megpróbáltam felitatni vele a folyadék nagy részét.

- Öhm.. azt hiszem boldogulok egyedül is - pislogott rám már ő is elpirulva és mikor rájöttem az okára, úgy kaptam el a kezeimet a nadrágjától, mintha leforráztak volna.

- Ne haragudj! - haraptam be az ajkamat. - Gyere, van az öltözőben váltóruhám - támadt ragyogó ötletem. - Ahogy elnézem, egyezik a méretünk.

Az apuka valamit mondott neki, mire felnevetett, de nem jókedvűen.

- Azt hiszem, élek az ajánlatoddal - mosolygott rám és követni kezdett. Sietve nyitottam be a helységbe, majd a szekrényemhez léptem és hosszas kutatás után előhúztam egy régebbi farmert.

- Tessék - nyomtam a kezébe, majd elfordultam. - Remélem megérted, hogy nem hagyhatlak egyedül - magyaráztam neki meg a jelenlétemet.

- Persze, semmi gond - kuncogott fel. - Amúgy Ádám vagyok - ejtette ki a nevét furcsa akcentussal.

- Lorenzo, de a barátaimnak csak Lolo.

- Nos Lolo örülök, hogy megismerhettelek - sétált elém. - Bár kicsit rendhagyóra sikerült a dolog - nézett rám huncutul csillogó szemekkel. - Holnap visszahozom - simított végig a kissé gyűrött anyagon. - Bent leszel?

- Nem kell sietned vele, és nem tudom, hogy bent leszek e - hadartam el.

- Hogyhogy?

- Csak akkor szoktam beugrani, ha apának szüksége van rám. - Kérdő tekintettel várta a magyarázatomat. - Az övé ez a hely - nevettem el magam.

- Így már értem - vigyorodott el. - Legalább nem kell félnem, hogy kirúgnak a kis malőrünk miatt.

- Hát azt biztosan nem - mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a falnak szorít és ajkait az enyémekre nyomja. A hirtelen jött érzéstől visszacsókoltam, majd mikor megéreztem kutakodó, forró, bársonyos nyelvét, ami bejutásért kuncsorgott, észhez tértem és ellöktem magamtól.

- Megőrültél? - néztem rá hitetlenkedve.

- Mindig is őrült voltam - nevetett fel és végigsimított az arcomon, majd ellépett tőlem. - Ez lesz a kedvenc helyem - nyalta meg a szája szélét perverzül, aztán pedig magamra hagyott a kavargó gondolataimmal és a hevesen dobogó szívemmel.