Forza Milan

109. fejezet

Lexy

Szorosan fogtam Stephan kezét miközben végig vezetett a tömegen. Szilveszter volt és mi a csapattal töltöttük az év utolsó óráit.

- Itt van a mi gerlepárunk! - rikkantotta el magát Kaká. - Gyertek csak édeseim - invitált közelebb minket. - Meséljetek, hogyan tervezitek a túlélést egymás nélkül?

Az eddig is békasegge alatt lévő hangulatom újabb métereket zuhant a kérdés következtében. Szomorúan pislogtam a barátomra, várva, hogy majd válaszol helyettem is.

- Már nem a kőkorszakban élünk - csóválta meg a fejét kissé dühösen Stephan. - Van mobil, internet, skype, repülő... - sorolta egyre emelkedőbb hangon.

- Nyugi - simítottam végig a karján. Teljesen megértettem a kiakadását, hiszen mióta megérkeztünk a brazil középpályás volt kb. századik a sorban aki ezzel csesztetett minket. Ahogy telt az idő, fogyott a pezsgő és a pia, úgy lettek egyre többen akik jó heccnek találták, hogy minket piszkálhatnak.

- Azt hiszem iszok még egy pohár valamit - morogta a csatár és egy puszit nyomott a fejemre, majd magunkra hagyott minket.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire kivan - pislogott rám Kaká bűntudatosan.

- Nem gáz, csak ma mindenki ezzel jött és most lett elege - vontam meg a vállam miközben tekintetemmel követtem a páromat aki a kezében lévő pohárral megállt beszélgetni a barátaival.

- Nem akarlak elkeseríteni, de baromi nehéz lesz - nézett rám szánakozva a brazil. - Caroline tudna mesélni.

- Kösz - húztam el a számat. - Valamennyi fogalmam már most van róla, hogy milyen szar lesz, mert a barátaimmal is el lettünk szakítva egymástól - sóhajtottam föl.

A barátaimról eszembe jutott a karácsonyi látogatásom és onnan már csak egy lépés volt, hogy bevillanjon Lorenzo arca, akit hiába invitáltunk, hogy tartson velünk, nem akart. Mióta visszajöttünk Magyarországról, teljesen magába zárkózott. Még velem sem nagyon akart beszélni. Valamit titkolt, de sajnos nem tudtam, hogy mit.

- Hahó, Lexy! - integetett az arcom előtt Kaká. - Itt vagy?

- Bocsi, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?

- Csak annyit mondtam, hogy remélem nem kocsival vagytok - grimaszolt a hátam mögé nézve. Követtem a tekintetét és azonnal megértettem az aggályait. Stephan, Balotelli, Adil és Emis - aki szintén meg volt hívva - egymás után ürítették ki a kétes kinézetű folyadékkal megtöltött poharaikat.

- Majd hívunk egy taxit - mondtam, de közben a gyomromban egyre nagyobbra nőtt egy csomó a rossz előérzettől.

Körbe néztem a teremben és mindenhol vidám, piától csillogó szemű embereket láttam. Nekem is jókedvűnek kellett volna lennem, de valahogy nem ment. Gondolataimban egymást kergették a Stephannal és Lorenzoval kapcsolatos problémák.

- Ciao Szörnyella! - nevetett gúnyosan a fülembe Emis, amitől kirázott a hideg.

- Neked is hello - húztam el a szám a becenév hallatán.

- Csak nem szomorkodsz a pénzes pasid lelépése miatt? - fordította felém az arcát megvetően az énekes.

Nem válaszoltam, inkább lemondóan sóhajtottam egyet. Ha valaki látott volna minket, azt gondolja rólunk, hogy milyen jól kijövünk egymással, de ez korán sem volt így. Stephan közelében megjátszottuk, hogy bírjuk egymást, de ha nem volt a közelben, oda-vissza repkedtek a sértések és a szurka-piszkák. Most is csak azért volt nagy a pofája, mert a barátom a terem túloldalán beszélgetett Abbiatival.