The Difference Between Hell and Home

66.

Finn

Fagyott, nyirkos betontömb jelentette lábam alatt a szilárdnak mondható talajt, szívem a hajnali forgalom kusza hangjának ritmusára kezdett megnyugodni. Agyam eszméletlenül fáradt volt, zakatolása kezdett abba maradni. A tető alkotta, védelmező szent helyként ható burok csillapítani kezdte a megkezdődött rothadást magamban, most jó volt. Mintha megállt volna az idő. Az idő itt nem létezett. Megszűnt, mint fogalom, mint életet indaként átfonó, végleteket megszabó értelem. Nem tudtam hirtelen elképzelni, hogy a rossz létezik, hogy létezik a gyötrelem, a kín, az oszlás, a vég, csak az örök lét. Hunyorogva szemeztem hanyatt fekve a jéghidegnek nevezhető betonon a habszerű hófelhőkön áttörő napsugarakkal, éreztem a hiányt, de nem úgy, mint máskor. Ez valahogy más volt. Nem tudom, hogy kerülhettem oda. Ajkaim ismét véresre voltak repedve, az insomnia hatására napjaimból kiestek bizonyos momentumok, mint például most. Hogy tényleg fogalmam se volt arról, miért feküdtem hajnal környékén a tetőn, mínusz egynehány fokban. Amit valójában nem érzékeltem. Elgondolkoztam azon az eshetőségen, hogy mi van, ha most meghaltam, hogy ezt érezheti e az, aki meghalt, hogy oda kerülök e a végén, ahol jó. Napjaim utóbbi kellemetlenül maró motívumaként ismételten, újra és újra karomba kellett volna mélyesztenem körmeimet, hogy érezzem, halok e vagy élek e még, de most mégsem tettem így. Jó volt, akárhogy is volt. Haltam e vagy éltem, az már mindegy. Mozdulatlanul feküdtem, fekete kabátomat finom szemű, szűz hótakaró fedte be, lehetne itt végletekig elmenni, hogy lehet, a teremtő anya így adta utolsó csókot halandó gyermeke homlokára, de nem. Éltem. S ha mégsem, hát a végén ugyanoda kerültem volna, mint most vagyok. Akkor meg mi értelme halni? Mi értelme keresni az értelmet, ha nincs, vagy éppen már tudod, csak nem tudod, hogy tudod? Hogy mi az értelem? Perpillanat számomra az, hogy még érzem az ujjaim végét, hogy arcomon másodpercenként egy hópehely hullik majd azonnal elolvad, hogy valaki alattam reggeli kávét főz, és illata az orromat csiklandozza. És az, hogy újra hiányzik, ha nem is újra, csak még mindig, hogy sose volt az, hogy ne hiányozna, csak nem jöttem rá arra, hogy Ő az egyik, ha nem maga az értelem.
- Igen - pattantam fel a talajról, hangosan felkiáltva, mint akit rémálmából felriaszt a vekker. Jelen esetben mondhatom azt, hogy őszintén nem érdekelt semmi, csak a jó. Üldözni akartam azt, azt a bizonyos megfoghatatlant. Őt akartam, azt a tiszta szférát, amit ott, abban a pillanatban érezhettem talán legelőször. Így lettem biztos abban, hogy megtaláltam a választ. Nem volt kedvem tovább kételkedni. Hisz úgy gondoltam, ugyanoda fogok jutni.
Szóval szívszakadtamból rohantam Berlin fagyos utcáin, embereket bójaként kerülgetve, közben három szál cigarettát elszívva, meghazudtolva ezzel az emberi tüdő működési elveit. S ezalatt nem tudtam másra gondolni, csak arra a rezgésre, amit a tető adott, ki tudja, mennyi idő alatt. Ritmusával szívverésem könnyen azonosult, vagy csak már olyan fáradt volt, hogy némi megnyugvásra volt szüksége. Amit így meg is kapott. Nem akartam mást, tényleg, egészen leszűkültek az igényeim, csak azokat a feromonokat, amiktől az endorfin szintem azonnal áttörte volna a plafont, s mivel az utóbbi két hétben nemigen volt használatban effajta hormonom, így gondoltam azt, hogy akár egy pillanatnyi részesedés Eddie lényéből egy teljes metamorfózist képes most előhozni belőlem. Ha ezt a felettébb hektikus gondolatmenetet nem értenéd, próbálj meg visszagondolni arra, mikor gyermekként egy borzasztó tábor után már a buszon ülsz, és akármelyik pillanatban újra édesanyád karjaidban lehetsz. Úgynevezett oltalom.
Kapujukhoz érkezve, egyik lábamról a másikra állva, egészen komoly extázisban vettem elő a pár százalékon lévő telefonomat, és mindenfajta gondolkozás nélkül hívtam az utoljára egy hete használt telefonszámot. Sejtelmem sem volt arról, hány óra van, otthon vannak e a szülei, otthon van e ő egyáltalán, de tudod, tökre nem érdekelt.
- Vedd fel...vedd fel...vedd már fel - motyogtam magamban, fel alá járkálva, mígnem a sípolás abba maradt, és felváltotta egy lélegzetvétel, majd a teljes némaság. - Eddie?
- Finn? - Szólt bele halkan. A mellkasom égni kezdett, arcomra egy teljes világpusztulást is túlélő vigyor fagyott, s teljes testemben remegni kezdtem. Én mondom, elképesztő volt. Felejtsd el a táboros metaforát. Inkább majd egyszer ezt éld át.
- Figyelj...figyelj, itt vagyok. Mármint itt. Nálatok. Vagyis a kapuban állok. Azt hiszem, megvan.
- Micsoda? Mi van meg? Akarom mondani...gyere fel. Igen, gyere fel, beszéljünk itt, oké? Vagyis ha nem gáz.
- Nem. Azaz de. Szóval nem gáz, szeretnék felmenni, igen.
- Oké, akkor beengedlek.