The Difference Between Hell and Home

38.

Finn

Őszintén szólva magamon is egyre jobban lepődtem meg. Nemet mondtam Aylaéknak. Magyarázatom nagyjából annyi volt, hogy még beteg vagyok. De az egészben az volt a kimondottan furcsa, hogy régen ez egyáltalán nem tartott vissza. Persze, ezt ők is látták. Hülyének néztek, hogy most mi bajom van, halálomon vagyok e, de hogy ez sem lenne megfelelő indok, mert hogy még akkor is elmennék szétcsapni magamat. Aztán egy jó órás vita után jött a kérdés Aylatól, hogy Eddie megy e, ennek ellenére. És itt látott napvilágot a valódi indok. Eddie nem tudott velünk jönni. Én meg tökéletes védekezést használtam, hogy beteg vagyok, ami egyébként igaz volt, de nem volt égető probléma. Az már inkább, hogy nem mehetett sehova. Látni akartam. Pedig a tegnapi napom felében vele voltam, de ez azt hiszem, nem volt elég. Sokszor hallom siránkozni az embereket arról, hogy napi huszonnégy óra milyen kevés. Nos. Igaz. Vele aztán huszonnégy óra is kevés lenne. Hozzá. Hogy kiismerd. Szerintem legbelül mindenki tudta okát annak, hogy ma nem vagyok ott. Jack mindenképpen. Készségesen nyomta kezembe lakásuk kulcsát, mert valamelyik nap pont azon nyekeregtem, hogy hiányzik a zenélés. Ami való igaz volt, de Jack nem feltétlenül ezért adta oda a kulcsot. Ismét csak egy jó indokról beszélünk, hogy ketten lehessünk. Mindenki nélkül. Anyám nélkül, Malcolm nélkül, Ayla és nélküle is. Mindez szavak nélkül zajlott természetesen. Jack ilyen volt. Mindig tudta, mikor mit kell mondani. Vagy mikor mit nem. Csak markomba tette a kulcscsomót, biccentett egyet, és elmosolyodott. Ennyi volt, nem több. Beszélnünk sem kellett róla feltétlenül. Azt hiszem, ő volt az, aki ezt először összerakta. Talán előbb is, mint én. Nem tudom. Bízott bennem, bízott abban, amit Eddie felé közvetítettem, talán egy dologban nem bízott igazán, az pedig Eds volt. Szerette a srácot, tényleg, de rettentően labilisnak is tartotta egyszerre. Igaza volt. De sosem szólt ezért, maximum néhány elejtett mimikája sugallta ezt, mert azt is tudta, ha nem ilyen lenne, akkor ez az egész meg sem történt volna bennem. Ismert, nagyon jól. Szinte érezte, amit én. Na nem kell egyből belelátni ebbe dolgokat, szó sincs arról, hogy kétes érzelmek fűzték volna Eddiehez, mert nem. Ez olyan volt, mintha egy Ernst Meister verset olvasnál, és szinte vele együtt hullnál darabokra. Ilyen volt ez is.
Tíz körül már a lakásban ültem, a kanapén, ölemben a gitárommal, aminek húrjait néha-néha lefogtam itt-ott, lepengettem valamit, de folyton csak sötét képernyőjű telefonom kijelzőjét bámultam. Ha fel is villant, az is vagy Mac volt, esetleg Ayla. Én reménykedtem benne, igazán. Már unalmamban az Atmosphere akkordjait kezdtem pengetni ujjaimmal, a plafont bámulva, mikor csöngettek. Mi a fasz? Sóhajtva tettem le magam mellé gitáromat, és nyitottam ki az ajtót. Meglepődöttségemben automatikusan homlokomat ráncoltam, de ezek a ráncok egyből mosollyá alakultak.
- Figyelj - lépett be az ajtón Eds, elsétálva mellettem, komoly magyarázásokba kezdve. - Én nem tudom, hogy meddig lesz ez jó, mert nagyon félek, hogy esetleg meghallották, vagy valami, megpróbáltam kurva halk lenni, de nem tudom, felkeltek e rá, mert egyből elmentem, oké, hülye voltam, mert nem vártam meg kint, hogy felkapcsolják e a villanyt, de az is lehet, hogy ezzel akartak átbaszni, aztán már jönnek is utánam, fel se mertelek hívni, mert nem akartam az utcán zajt kelteni, de... - Kezdte el lökni a szokásos parázását, amit én kíváncsian hallgattam visszaülve a kanapéra, szemeimmel őt követve, mert fel-alá mászkált a szobában.
- Szóval itt vagy - zártam le soha véget érni nem akaró monológját, mire értetlenül fordult felém.
- Igen, itt vagyok. De attól függetlenül baromira be vagyok szarva, Finn.
- Apádék éjszaka beosonnak a szobádba és bámulnak, ahogy alszol?
- Mi van? Nem, dehogy is, miért csinálnának ilyet?
- Akkor meg ne legyél beszarva. Honnan tudnák meg?
- Jó, de akkor is...azért majd valamikor vissza is kell másznom.
- Azzal most még ne foglalkozz.
- Ne foglalkozzak vele?! Hogy? Finn, nem a te apád fog téged felkötni az Alexanderplatz közepén, hogy példát statuáljon a fiatalabb nemzedéknek arról, hogy miért nem szökdösünk ki éjjel!
- Először is - kezdtem bele védőbeszédembe nyugodt hangsúllyal. - Hogy hűek maradjunk történelmileg, az Alexanderplatzon pontosan 1987 óta nem végezhet ki apád legálisan, máshol meg még régebb óta.
- Finn. Most erre kurvára nem vagyok kíváncsi.
- Másodszor! - Csitítottam el. - Az égadta világon senki nem fogja megtudni, nyugodjál meg. Kevés az esélye. Nagyon. Ha meg megtudják, mi van abba?
- Mi van abba?! - Kapálózott a levegőbe idegesen. - Baszdmeg, te egyáltalán tisztában vagy azzal, hogy milyen az, mikor apád verbálisan szétcincál? Ja, tudom, nincs. Azt se tudom, mi van az apáddal. Pedig őszintén mondom, igazán rad fért volna az, hogy egy-két dolgot helyre tegyenek az agyadban, bassza meg. - Döbbentem néztem rá. Mondata befejezése után ugyanez az arckifejezés ült ki rá. Szinte tükörképei voltunk egymásnak. - A kurva életbe, Finn, ne haragudj - sétált közelebb, de belőlem csak előtört a röhögés. - M...most mi van?
- Semmi. Csak vicces vagy. Szívesen belemennék abba, hogy miért hiszel ennyire a patriarchális társadalmi dolgokban, de inkább most megkíméllek ettől. Nem tűnsz most túl stabilnak - mutattam végig rajta, közben másik kezemmel gitáromon molyoltam.
- Nem...csak...- Masszírozta orrnyergét gondterheltet sóhajtva. - Bocs. Tényleg nem akartam. Biztos kényes téma. - Még mindig a szoba közepén ácsorgott, láttam rajta, hogy kényelmetlen neki a helyzet.
- Na, ülj már le - paskoltam meg magam mellett az üres helyet. - Most olyan sötét titkokat fedek fel neked Herr Schreiber kilétéről, amit ha elmondok, feltétlen sírig kell cipelned, vagy én nyírlak ki - bólogattam lassan s komolyan, Eds arcára meg kiült egy enyhe félelem. Egyik szemöldökét felvonva mért végig, kicsit idegesen. - Kétezer, tavasz eleje, anyám mindig úgy mesélte, hogy vészjósló volt már az idő is, szürke volt az ég, a fák ágait tépte a langyos de vad szél, tudod, tipikus világvége hangulat. A madarak a normálisnál hangosabban csicseregtek, szinte minta ordítottak volna valamit, de folyamatosan. Anyám barátnőivel szedte a lábait a Grosser Sendesaal felé, azt mondta, magassarkújaik kopogására még mindig tisztán emlékszik. Radiohead koncertre siettek, ezért mondjuk azóta is irigylem, na mindegy. Mondjuk azért nem, ami azután történt. Na figyelj - vettem fel bizalmasabb hangsúlyt, Eddie egyre rémültebben nézett rám. - Most jön az, ami talán tényleg megtöri a világról alkotott képedet, lehet felborul benned minden, Eds. Biztos akarod hallani?
- I...igen?
- Bekúrtak, mint az atom, aztán végül a Grosser mosdójában alkottak engem, majd ez kiderült, a csávó persze nem akarta, eltűnt, és bumm - daráltam le egy szuszra. - Itt vagyok én.
- Idióta barom, ez nem poén - vert vállba dühösen.
- Miért? Szerintem kurva nagy. Eds, lehet hogy az Electioneeringre készültem - gondoltam bele, na persze nem arra a részére, csak hogy ez azért mégis elég vagány.
- Szerintem akkor már inkább a Creepre - forgatta szemeit.
- Jól van, azt hiszed, megbántasz, pedig az még menőbb.
- Borzalmas vagy - sóhajtotta combjaira támaszkodva, majd fél másodperces hatásszünet után rám nézett. - Nem rossz így?
- Hogy?
- Hogy nem tudod, ki az apád. Meg így...nélküle. Érted. - Vállat rántottam.
- Nem tudom. Tudod, ez azon fura helyzet, hogy nem tudom, kéne e valamit éreznem ezzel kapcsolatban. Nem tudom, mi a szerepe egy apának. Így azt sem tudom, hiányzik e. Nekem csak anyám volt. Aztán igazából ez így jól van. Meg szerintem nincs velem komolyabb gond, ami miatt elkezdhetném okolni apámat. Szóval ja.
- Nincs veled komolyabb gond? - Ismételt meg Eddie döbbenten.
- Tessék?
- Jaj, semmi, mindegy - legyintett sóhajtva. - Jó. Haragot nem érzel?
- Miért kéne?
- Hát, nem tudom. Anyád terhes lett, aztán ott hagyott titeket. Ez nem bosszant?
- Miért bosszantana? Eds, ez egy tök normális dolog. Most mit csinált volna? Ha nem akarja, akkor nem. Anyámnak is lett volna lehetősége arra, hogy én ne legyek. Ő ezt választotta, érted. Ő sem haragszik rá, meg ilyenek. Felesleges.
- Ez nagyon fura.
- Dehogy fura. Egy család nem feltétlen apából meg anyából meg kölykökből áll, ezt így felejtsd el. Ez hülyeség. A család lehet egy ember is. Nekem anyám az. Értem én, hogy vérrokon, meg minden, de azért ne őrüljünk már meg. Minek erőltetni? Tiszta irracionális vonalat kezd felvenni ez a vérkötelék dolog. Mindegy. Most ebbe nem megyek bele. De tényleg nem haragszom rá. Az az ő élete. Az anyámé. Ez meg az enyém. Ilyen egyszerű.
- Finn, ez...áh. Nem tudom. Sajnálom.
- Mondom, ne sajnáld. Én téged jobban sajnállak, mint magamat, amiért ismered apádat.
- Hogyan?
- Jó - kezdtem el kijavítani magamat. - Ez most kicsit durva volt. De ha tudnám, hogy apám olyan, mint a tied, akkor inkább választanám ezerszer azt, hogy csak anyámat ismerem. - Láttam rajta, hogy elgondolkozik. Nem szólt semmit, hallgatott. Nehéz neki beismernie az ilyeneket. Annak ellenére is, hogy tisztában van azzal, hogy apja mit művel. Ez lett belénevelve. Tisztelnie kellett.
- Tudsz róla valamit? - Terelte a témát. Helyben vagyunk.
- Mire gondolsz?
- Mondjuk hogy mi a neve. Van e családja. Mit csinál. Hol él. Ilyenek.
- Lukas. Lukasnak hívják. Lukas Schreiber. Ennyit tudok. - Már kicsit szenvedtem a faggatásától. Tudtam, miért érdekli, de azért engem ennyire nem mozgatott meg.
- Sose gondoltál arra, hogy megkeresed?
- Nem. Mert nem érdekel. Nem vagyok megrögzött identitáskereső. Nem lesz attól jobb semmi, hogy betegesen kutakodom a biológiai apám után. Max annyit tudnék meg, hogy tőle örököltem az Eiffel torony méretű orromat. Hurrá?
- Most komolyan ennyire nem érdekel?
- Komolyan. - Azt hittem, végre befejeztük. Mert hangja elnémult egy kis időre. De újra kezdte.
- És anyád csak így elmondta, hogy így lettél?
- Mi az, hogy így lettem?
- Egy mosdóban.
- Aha - nevettem el magamat azon, hogy ettől mennyire ki van készülve a gyerek.
- Egy éjszaka alatt.
- Bizony. Miért, te több éjszaka alatt készültél, vagy mi van? - Majdnem mondtam, hogy azt is megérteném, mert egy ilyen kibaszott bonyolult szerkezetet összetenni nem két perc.
- Fogd már be, nem így értem. Anyámék előtte együtt voltak három évig.
- És? Szerelemgyerek lettél?
- Nem tudom. Kétlem. Na de te aztán végképp nem.
- Honnan veszed? Én nagyon komoly szerelemgyerek vagyok - kértem ki magamnak.
- Aha, képzelem.
- Két másodperc alatt is bele lehet szeretni a másikba, Eds. Anyámnak sikerült. Állítólag a tagnak is.
- Ne hívd már tagnak. Kikészít. De szerintem ez amúgy sem lehetséges.
- Mi? Beleszeretni a másikba pillanatok alatt? - Igyekeztem elkapni tekintetét, de ő kerülte az enyémet.
- Igen. Egy ilyen komoly dolog nem fejlődik ki egy csettintésre.
- Meglepődnél pedig - motyogtam halkan, s újra végigfutott rajtam teljesen ugyan az az érzés, mikor szeptember tizenhatodikán bevágódtam a padba, és a helyzet ismeretlensége és jelenlegi kezelhetetlensége miatt a Zabhegyező soraiba igyekeztem belefullasztani magamat, minél előbb. A tizenegyedik fejezetnél nyílt ki, ahol Janeről dumál Holden. Valahogy úgy hangzik, hogy megy az előcsarnok felé, aztán megint eszébe jut, nem bírja kiverni a fejéből. Ezt ismétli. Nem bírja kiverni a fejéből.
- Mert? Finn. Mert? - Ismételte kérdését, mert nem válaszoltam. Hát most mondd meg, mit mondhatnék neki?
- Mert szerintem ezt nem lehet csak úgy behatárolni. Eszméletlen sokféle szerelem létezik, Eds. Vannak ilyen pillanatnyi fellángolások is. Tudod, amikor azt mondják, hogy a mozgólépcsőn beleszeretni valakibe. Arra a két percre. Érted.
- De ez hülyeség.
- Dehogy hülyeség. Ez ilyen. Érezni király.
- Szerintem akkor sem nevezhető szerelemnek az a valami, ami azonnal történik. Maximum valami előszél. De ennyi.
- Na, de kurva nagy szakértő vagy - nevettem fel. - Volt már rá példa? - Tettem fel a borzalmasan rizikós kérdést. Nem tudtam, hogy reagál rá. És azt se tudtam, én hogyan fogok reagálni a válaszára. Se az igenre, se a nemre. egyszerűen csak kicsúszott. Azt hiszem, a vártnál jobban megviselte a kérdésem. Írisze ide-oda járt, agya pörgött, de nem válaszolt.
- Nem. Nem. Nem volt. Nem. Csak gondolom, hogy nincs ilyen. Nem voltam még szerelmes. Azt se tudom, milyen, lehet igazad van. - Zaklatott volt. Nem értettem a problémát. Hisz nem mondott semmit. Ilyenkor ha meg faggatod, rosszabb lesz. Patthelyzet. - Miért te...te voltál...te voltál már?
- Ja, igen. Gondolom. Pontosabban vagyok. Azt hiszem - tettem hozzá, hogy mentsem a szavaim miatt megnyitott újabb kérdések sorait, de tudod mit? Nem érdekelt. Ha rákérdezett volna, ki az, egész nyugodtan kijelentettem volna, hogy igen Eds, bizony igaz, mitagadás, kezdek nagyon csúnyán és lassan végzetesen beléd esni. Mit volt mit tenni. De nem kérdezett semmit. Emésztgette, hogy voltam már szerelmes. Vagyis vagyok. Jézus. De rohadt szar ezt kimondani. Tök elcsépelt meg pompázik a giccsben. Szerintem abba is hagyom.
- És milyen? - Nyögött ki végre két szót.
- Mi az, hogy milyen?
- Hát, tudod. Ez az egész nagy szerelem mizéria. - Na most, ez egy kurva vicces helyzet. Én nagyon jót nevetek magamban, hát komolyan. Az élet tényleg egy rossz vicc. Anyám.
- Eds, figyelj. Most hogy dumáljak neked erről? Hallhatsz ezekről dolgokat, meg hiheted magadra azt rengetegszer, hogy beleestél a padtársadba általánosban, de amikor jön az a bizonyos, azt érezni fogod. Ez ilyen...más. Egyszerre kurva szar meg valami állati jó. Néha. Főleg hogy ilyenkor mégkevésbé érted a másikat, mint alapesetben. Minden hülyeségét megkérdőjelezed, meg minden. Szóval ilyen kész szarhegy, amit valamiért mégis megmászol. Ez egy elég béna metafora, de érted.
- Aha, azt hiszem igen. De most vallottad be, hogy mégis létezik olyan szerelem, ami nem az.
- Mi?
- A padtársas dolog.
- Jól van, most bassza meg, hihettem azt tizenhárom éves fejjel, hogy a kis szőke padtársam tudja elcsavarni a fejemet legkomolyabban. Akkor még ezt gondoltam szerelemnek. Bár...- Gondolkoztam el mélyen. - Azért elég nagy hősszerelmes voltam.
- Komolyan? - Nevetett fel. Na. Ez hiányzott. Az ilyen beszélgetéseink juttattak el idáig. Ennek ellenére a nevetése az, ami ezekben a szituációkban elmarad, de mégis reflexként húzza mosolyra a számat.
- Aha. Tudod, ment a sértődés, mert elült mellőlem, a levélirogatás, All Time Lowra sírás - soroltam egymás után, Eds meg egyre jobban nevetett.
- Jézusom. Nem tudlak így elképzelni.
- Igen? Na várj - tápászkodtam fel a kanapéról, és felkaptam a gitáromat. Megköszörültem a torkomat. - Akkor ezt most küldöm Marienak, aki a tizenhárom éves Finn szívét darabokra törte azzal, hogy nyolcadikban elült mellőle. Eds, lehet elfogom magamat sírni, mert rám tör a PTSD-m, szóval készülj - fogtam le a Dear Maria, Count Me In első akkordjait, és mint egy teljesen szívtörött gyermek, kit senki nem ért meg ennyi idősen, teljes lélekbeleadással ordítottam ki magamból mindenfajta fájdalmat, amit Marie okozott. Avagy a nagy büdös semmit. De attól még vicces volt.
- Szegény Marie, szerintem azt se tudja, mekkora léket vert a szívedbe - röhögött Eddie a kanapén ülve, és beleivott a borba, amit időközben felnyitottunk, majd felém nyújtotta. - Igyál. Tudod. Az felettet.
- Jaja, kösz, bár elmondta volna ezt valaki nyolcadikban - húztam meg az üveget drámázva a helyzetet. - De amúgy durva. Tőle kaptam az első csókomat.
- Tényleg? - Lepődött meg Eddie.
- Ja. Ez miért fura? Ilyen hülye csillámos szájfénnyel volt kikenve a szája, kicsit gusztustalan volt az egész, na mindegy.
- Ja hát semmiért - vont vállat.
- Neked mikor volt az első? - Titkon reménykedtem, hogy soha. Meg valahogy volt egy ilyen megérzésem. Nem tudom, miért. Eddie annyira tiszta. Azt sem tudom jelenleg elképzelni, hogy én csókolnám meg, nemhogy más.
- Soha?
- Soha? - Kérdeztem vissza, mintha meglepődtem volna, pedig egy cseppet sem.
- Ja. Valahogy nem volt rá alkalom, vagy nem tudom. Meg gondolom, ez egy ilyen fontos dolog.
- Mi fontos? - Gyújtottam rá egy cigire közben.
- Hogy kivel van az első.
- Hát ez tündéri - mosolyodtam el, miközben lehamuztam a hamutálba.
- Mi van?
- Semmi, csak ez olyan édes. Rád vall.
- Értem. Szerintem nem édes, csak józan.
- Gondolom akkor te a szexről is így vélekedsz - szívtam mélyet cigarettámból, mialatt Eddie pont a borba ivott bele, és kérdésemtől félrenyelt. - Most mi az? - Simogattam hátát, ő meg közben majdnem fulladásveszélybe került.
- Semmi, semmi - kapott ismét nagyjából levegőt.
- Nálad ez ilyen tabutéma? A szexualitás?
- Finn, nem. Csak nem tudom. Nem szoktam erről dumálni.
- Hát gondoltam. Szűz vagy még, nem mozgat meg annyira ez a dolog.
- Mert téged megmozgat, mert nem vagy szűz? - Értetlenkedve tárta szét karját.
- Most kiforgatod a szavaimat. Annyira akartam utalni ezzel, hogy nehezebben dumálsz róla, mert még nem volt benne részed. Ennyi.
- Szóval neked volt - szűrte ki azt az információt, ami pont kellően érdektelen volt.
- Szóval arra vagy kíváncsi, hogy szűz vagyok e? - Kezdtem feszegetni határait. Élveztem. Bevallom, nagyon élveztem. De emellett muszáj voltam ezt csinálni. Ki kellett szakítanom a komfortzónájából.
- Nem vagyok rá kíváncsi. Csak...csak szóba jött, meg ilyenek...- Túrt hajába zavartan. Ajkaimba haraptam. Figyelj, ne csináld már. Káosz lesz ettől a nadrágomban.
- Ja, akkor jó - vontam meg vállaimat. Tudtam, hogy érdekli.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Most akkor mi van?
- Na mi van, most mégis érdekel?
- Hát ha már témánál vagyunk.
- Jól van - nevettem el magamat. - Nem. Nem vagyok szűz.
- K...komolyan...? - Enyhén megtörött volt hangsúlya. Most mi a gond?
- Igen. Mert?
- Hát...nem tudom. Furcsa.
- Mi furcsa ezen?
- Szerelmes voltál?
- Kibe?
- Abba, akivel történt.
- Istenem Eds - sóhajtottam nagyot. - Ez azért nem teljesen működik így. Figyelj. Kíváncsi voltam, de kurvára. Nem volt másról szó, csak erről. Testiség volt az egész. Egyfajta ösztön.
- Ez elég gusztustalanul hangzik - húzta el száját.
- Mert? Az ösztönök nem gusztustalanok bassza meg. Ez egy normális dolog. Az emberrel jár. Csak beléd lett nevelve, hogy körítsd széppé az ösztönöket. Mivel lett volna jobb, ha szerelmes vagyok?
- Nem tudom. Indokolt lett volna. Vagy mit tudom én. Kivel? Kivel volt?! - Fogait összeszorította. Dühös volt rám. Csalódott volna bennem?
- Waldával. Még két éve.
- És? Megérte? Jó volt? - Most miért faggat ennyire?
- Nem mondanám jónak. De a kíváncsiságom legalább le lett nyugtatva. Ennyi.
- Hányszor történt meg?
- Most mi ez a számonkérés? Egyszer. Egyszer történt meg. Oké?
- Oké. - Zárta le. Kezeit tördelte ölében. Kurvára nem értettem, most mi rosszat mondhattam. Rám se nézett. Persze, nem azt mondom, hogy a legbüszkébb voltam arra, hogy összefeküdtem anno Waldával. De ez megtörtént. Hogy miért nem beszéltem róla eddig? Kellett volna? Egyetlen hátulütője az volt, hogy azóta sem hagy békén. Talán ennyi. Nem szólt egy szót sem. A kanapéról felállva kezdtem betekerni egy cigit, fel alá sétálgatva, mert ez azt hiszem most engem is megnyugtatott, és őt is. Meglepő módon elfogadta. Beleszívott. Nem is egyszer. De még mindig elég csendes volt. Majd tekertem még egyet. Akkor már kezdett nagyjából oldódni a hangulat, azt hiszem.
A padlón feküdtünk, egymás mellett, fejünk egy magasságban volt. Ölemben a gitárom feküdt, amit pengetni kezdtem, míg ritmusa át nem alakult teljesen a My Kind of Woman ritmusára. Halkan kezdtem énekelni szövegét, cigarettától berekedt hangomon. És talán a második refrénnél Eds is beszállt. Hangja gyenge volt, de ennek ellenére mégis fájdalmas. Nem mondom, hogy kifejezetten egy Freddie Mercury lett volna, de valahogy hallójáratom rá volt állva, hogy amit ő csinál, amit kiad magából hang, az egészen biztosan valami angyali, valami éteri, valami más. Ott feküdtünk, egymás mellett, és hangom most nem Marienek szólt. Mac DeMarco nem Marie szerelméhez írta ezt. Eddiehez írta. És ez törött meg engem ott, abban a pillanatban legjobban. A végén már felé fordítottam tekintetemet. Ő a plafont bámulta, ajkai a dalszöveg ritmusában alakultak. Nem voltam jól. Mintha fájt volna léte. Esküszöm, fojtogatott a sírás előszele.
- Eds - szólaltam meg egy fél perces csend után, és újra ránéztem. - Na ez. Na ez a szerelem.